A lenolaj szaga az egész lépcsőházat elárasztotta. Tereza aggódott kicsit, hogy esetleg valaki majd szóvá teszi, de azért lendületesen kente a bejárati ajtót. Évente egyszer végigmázolta az ablakokat és a régi asztalt, úgy gondolta, hogy ezzel jót tesz a fának. Az ajtóhoz most nyúlt először, mert úgy látta, mintha kissé megkopott volna az évek alatt a fénye. Előtte áttörölgette, hátha csak a por miatt fakóbb, de miután teljesen megszáradt a vörösesbarnára festett felület, egyértelművé vált, hogy itt is be kell vetnie a sűrű, borostyánsárga színű csodakencét.
Az ajtónak egyébként is szépnek és impozánsnak kell lennie: ha vonzó a bejárat, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.
Jöttek is a barátai, sőt néha még a szomszédok is benéztek, ahogy a lenolaj szagát egy kis házi pékség illata váltotta fel. Tereza majdnem minden este sütött magának pár kis kiflit, kalácsot, mert nagyon szerette a friss, ropogós héjukat. Ilyenkor kiült a miniatűr erkélyére, és nézte a külvárosi fényeket, a távoli házakat a kis kertekkel. Valami hasonlóra vágyakozott ő is.
Egy éjjel azt álmodta, hogy egy kétszárnyú ajtót fest, és csorog az ecsetből a sűrű, sárga, enyvszerű festék, ahogy a vödörből mártogatja. Tisztán és élesen emlékezett a képre, mikor felébredt, és még hetekig vele maradt egy különös, melengető érzés.
***
Az ősz utolsó langymeleg napja volt, amikor Tereza végre nekilátott a kétszárnyú ajtó igazi festésének. Előtte már megtisztította, finoman lesmirglizte, átkente, lealapozta, és most jöhetett a tényleges festék, a halványsárga bézses árnyalatú sűrű folyadék, ami úgy csorgott le az ecsetjéről, akár a méz.
Újságpapírokat terített a padlóra és a kinti teraszra is, de őt magát nem védte semmi. Létra híján egy székre állt fel, hogy az ajtó tetejét is elérje. Kényelmetlen volt a lépegetés fel és le, mert a festékesvödröt nem tudta magasabbra tenni, de ez egyáltalán nem számított. Szinte fülig ért a szája boldogságában, ahogy nézte a ház fala mentén kúszó vadszőlőt és az előkertből a lépcsőre hajló futórózsa hajtásait.
Lassan elkészült. A karját egészen könyékig bepöttyözte a festék, és a nadrágjára is húzott véletlenül pár csíkot. Egy régi trikóját vágta szét még korábban törlőruhának, erre öntött most hígítót. Ahogy a kezét tisztogatta, elképzelte, milyen gyönyörű lesz a bejárat, ha a virágos dézsák is visszakerülnek a helyükre. Az őszi díszfüvek, a medvetalp, a gyöngyvessző, és az a pár tő szamóca, amit nemrég szabadított ki a kertben a gaz alól.
Ha majd teljesen kész lesz, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.
Jöttek is a barátok, ő pedig sütötte újra a péksüteményeit. Esténként a teraszon ücsörögtek, és bámulták a csillagokat.
Egy éjjel azt álmodta, hogy egy íves, ablakos faajtót fest aranyló sárgásbarnára és valamilyen különös kékre, és mintha egy mondóka is hallatszott volna a közelből. Mikor felébredt, még emlékezett a festék mesebeli színére: habosliláskék. A mondókát azonban sehogy sem tudta felidézni.
***
A kerti kávézó már majdnem készen állt a nyitásra, Tereza az utolsó simításokat végezte az íves bejárati ajtón: néhány indát és levelet festett még a szélére. A festék a kéknek valamilyen józan árnyalata volt, de ezt a jelzőt másra szinte nem is lehetett ráhúzni. Amikor átvette a rétegelt lemezből kivágott betűket a fatelepen, és az esztergályos megkérdezte tőle, hogy vajon milyen szót fog kirakni belőlük, ő csak annyit felelt, hogy jöjjön el a kávézóba, és majd akkor meglátja. Azután pedig, mikor honlapot tervezett, és lefoglalta az üzlet nevét, rájött, hogy ez nem pont azt a célcsoportot vonzza majd, akikre eredetileg gondolt, de talán így még jobb lesz. Végül is gabonakávét szolgálnak fel, gyerekek is ihatják. Később pedig úgy látta, bár lehet, hogy tévedett, hogy még a hatósági ellenőrök is mosolyogtak rajta, mikor megszállták a kávézóját, és megszemlélték a cikóriás, zabpelyhes és kókuszreszelékes dobozokkal feltöltött kis raktárát, a magtejkészítő turmixgépét, a kis krómozott mosogatót, a kézmosót, a mellékhelyiségeket… Persze azután szigorú ábrázattal álltak a takarítási ütemterve és a kémiai biztonsági kockázatelemzése fölött, de végül nem találtak hibát semmiben. Most pedig festette a leveles indákat a zománckék festékkel, és dúdolta a mondókát, ami szerencsére mégis eszébe jutott: Cikória, manória, szekfű, gyömbér, gyanória…
Az aranybarnára festett betűk az ajtó fölött íveltek át, ott a hátteret festette kékre. Remélte, hogy másoknak is tetszeni fog, mert akkor sokan el fognak jönni. S egyszer talán az is, akire vár.
Ezután sokáig nem álmodott ajtókról. A Manória kávézó négy asztala közül valamelyiknél mindig ült valaki. Volt, hogy csak a barátai, de jöttek kisgyerekes anyukák is. Teltek az évek, pár kisgyereket látott is felnőni, mert havonta ellátogattak hozzá.
Amikor sok évvel később újra egy ajtóval álmodott, az már olyan hatalmas volt, hogy szinte az egész látóterét betöltötte. A szélein fehér és ezüst szikrák ragyogtak, és körülötte lágyan hullámzott a fény. Hiszen ezt az ajtót a csillagok tartják, azért ekkora! Vajon ezt hogyan fogja lefesteni? De mögötte biztosan ott lesz valaki, aki őt várja.
*
*
Ez az írás a Minerva Capitoliuma decemberi számában jelent meg először.
Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:
Independent Writer 