Gombhoz a kabátot

(Novellaíró kihívásra)

Tél kezdete volt, december, még jóval Karácsonyon innen, amikor Chrissie ajándékba kapta a sálat a barátnőjétől. A városka egyik csokoládés hangulatú kávézójában ücsörögtek, próbáltak minél több meleget magukba szívni, mielőtt kilépnének a fagyos, Maine államban szokatlanul hideg estébe, és indulás előtt Mary előhúzott egy selyempapírba burkolt csomagot a táskájából.

– Csak egy apróság. Tudom, hogy sálmániás vagy. Ilyened még biztos nincs.

Tényleg nem volt, és Chrissie mosolyogva tapogatta a kék-szürke csíkos pillekönnyű holmit. Rögtön a nyaka köré is tekerte, jól jön egy kis extra melegség.

Otthon első dolga volt, hogy belebámuljon az előszobatükörbe, és meglepődött, sőt kicsit meg is ijedt, mert olyan sápadtnak és nyúzottnak látta magát, mint talán még sohasem. A sál viszont ragyogott a nyakában, a kék és szürke csíkok sugározták a hideget, akár egy mesebeli, felcsavart gleccser. Chrissie eltűnődött, vajon mihez is tudja felvenni, hisz minden ruhája meghatározhatatlan seszínű: a vajszín és a tojáshéj árnyalatába keveredik némi barack, karamell és pörkölt mogyoró; de inkább azon töprengett, miért fest ilyen rosszul. Hiszen az egész nap kellemesen telt, délelőtt leadta a főnökének a korrigált forrásjegyzéket, utána átment a könyvtárba, kiválasztott pár kalandregényt, majd órákra bevették magukat Maryvel a városszéli kis kávézóba, szóval nincs rá magyarázat, hogy így nézzen ki. De ha valami betegség bujkál benne, jobb, ha nyomban ágyba bújik.

Felvette a barackszínű pizsamáját, és a biztonság kedvéért egy vastag zoknit is előkotort a fiókból. A fürdőszobában, fogmosás közben újra a tükörbe nézett, és meglepődve látta, hogy ezúttal ragyog az arca. Talán egyszerűen csak mások a fényviszonyok? Megnyugodott, de azért jól belecsavarta magát a paplanba.

Másnap reggel megoldódott a rejtély. A mogyoróbarna kabátban jól nézett ki, de amint felvette hozzá az ajándékba kapott sálat, egyszeriben megváltoztak, kifakultak a saját színei. Szóval a sál az oka. A hideg árnyalatok egész egyszerűen nem állnak jól neki. Ha ezt venné fel, mindenkinek magyarázkodhatna, hogy nem beteg, csupán egy optikai disszonancia áldozata.  De akkor mit tegyen ezzel a sállal? Ajándékba kapta, és a barátnője nyilván szeretné, ha viselné.

Pedig tovább kellene ajándékoznia. Valakinek, akinek jól áll. Akinek mondjuk szürkéskék a szeme, a haja pedig… nos, ezt nem tudta pontosan meghatározni. De az biztos, hogy az illetőnek teljesen máshogy kell kinéznie, mint neki.

Napokig hurcolta magával a sálat, de nem sikerült elpasszolnia. Meg különben is, mit szólna a barátnője, ha valaki máson látná viszont? Nem, nem lehet helybélinek továbbadni.

Szerencsére a várost kedvelték a kirándulók. Ez volt az utolsó lakott hely, mielőtt az országút megkezdte volna a több száz méteres emelkedést a hegyek közé, és innen indult a Kis Grabovsky ösvény, mely ugyancsak a hegyekbe vezetett, de gyalogtúrázóknak ígért mesebeli panorámát.

Chrissie is, mint a helybéliek többsége, gyakran elsétált a legközelebbi kilátóig, az még szinte a város része volt, kézenfekvőnek tűnt tehát, hogy oda álljon ki a sállal, és figyelje az idegeneket.

Nem volt könnyű dolga. Nemcsak a színárnyalatokat kellett beazonosítani a sapkák és sálak részleges takarásában, hanem összeszedni a bátorságát, és valamilyen ürüggyel előrukkolni, ha megvan a megfelelő személy. De ez még órák múlva sem történt meg. Mintha minden arra járó nő a spektrum egyazon részéről kapta volna a színeit, valami genetikai anomália révén csupa barna vagy mogyorószínű szem és kreolos bőr jutott volna nekik. De ez részben megmagyarázható volt: férfiak alkották a túrázók többségét, és a nagy hideg miatt belőlük sem volt túl sok.

Chrissie már-már úgy döntött, hogy semmi értelme tovább ácsorogni a hidegben, feladja, hazamegy, berakja a sálat a többi közé, és olykor majd viseli, amikor meglátta a kedvenc színeinek kissé sötétebb és markánsabb árnyalatait egy lassan közeledő férfin. A meredekebb ösvény felől jött, és láthatóan nagyon fáradt volt, de valami békés és könnyed vidámság is sugárzott róla, Chrissie legalábbis nagyon megkapónak találta az arckifejezését. Viszont a szeme és az arcszíne kissé fakónak tűnt, mintha valami letompította volna a fényeit. Kakaóbarna viharkabát, mogyorószínű sál és sapka. Hát persze! Hideg színeket kellene viselnie, például szürkét és kéket.

Ahogy közeledett a férfi, úgy nőtt Chrissieben a feszültség. Megköszörülte a torkát és nagyokat nyelt, és amikor elkezdte a mondókáját, még nem tudta, hogy fogja befejezni, de pár nap múlva már mindketten tudták, hogy a lehető legjobb szavakat találta meg:

– Helló. Felpróbálná ezt a sálat? Mert ahhoz megyek hozzá, akinek jól áll ez a szín.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Reklámok

Helycsere

Helycsere

Az egész házban sötét volt, csak az utcai lámpa fénye derengett be az ablakon. A férfi a hűtőszekrény előtt ácsorgott, majd kivette a piros fazekat, s tejet öntött egy mázas bögrébe. Miután feltette a főzőlapra, átballagott a fürdőszobába egy törülközőért.
Olyan hirtelen fordult hátra, mintha kígyó marta volna meg. Egyelőre nem látott semmit, sötétbe burkolózott a sarok, ahonnan a motozást hallotta, és az ablakon beszűrődő fény is egyre halványodott. Elindult az ajtó felé, hogy lámpást gyújtson, de útját állták. Egy fej vicsorgott rá.
Gondolkodás nélkül futni kezdett az ellenkező irányba, de ott volt a fal. Az ablakot pedig vasrács védte. Villámgyorsan félrehajolt, és az ajtó felé vetődött. Sikerült kijutnia a folyosóra, s rohant tovább eszeveszetten. Úgy tűnt, jó ideje fut már, de még mindig nem érte el a folyosó végét. Hátranézni nem mert, de érezte, hogy közel jár üldözője. Végre eljutott az ajtóig, de hiába rángatta a kilincset, nem engedelmeskedett neki. Pedig úgy érezte, ha kijut a házból, megmenekült.
Ehelyett küszködhetett tovább. Biztos volt benne, hogy ugyanazt a cselt nem vetheti be még egyszer, ezért hirtelen úgy döntött, szembefordul üldözőjével, s harcolni fog.
Egy öregember arcát látta, a száj különös, gúnyos grimaszba rándult, a szemek mély üregekből villantak rá.
Körülnézett, mit használhatna fegyverként, nem bírta rávenni magát, hogy puszta kézzel támadja. És nem is engedheti túl közel magához, hisz ki tudja, mire képes.
A következő pillanatot csak gyors reflexeinek köszönhette, éppen hátra tudott ugrani a karmok elől. De ellenfele csupán egy fej, mivel karmolhatta volna meg? A mozdulatot viszont tisztán látta. Ekkor jött rá, hogy álmodik.
Egy pillanat múlva már ébren volt. Teste verejtékben fürdött, szíve legalább háromszoros sebességgel vert. Felült az ágyban, és behunyt szemmel lazítani próbált. Mikor kicsit megnyugodott, úgy döntött, megfürdik, s talán már nem is fekszik vissza. Közel a reggel.
Amint megfordult, hogy felvehesse a papucsát, elállt a szívverése. Az ágya melletti asztalkán meglátta a fejet. Ordítva rohant ki a szobából.

Beletellett egy időbe, mire eszébe jutott, hogy ő maga mintázta meg előző nap a fejet agyagból. Azelőtt soha nem szobrászkodott, ez volt az első próbálkozása, de úgy vélte, hogy remekművet alkotott. A szobor viszont nem vicsorgott, mint álombeli mása, vén, ráncos, szép öregember volt. Különösnek találta, hogy csupán a száj átformálásával milyen kísérteties arccá változtatta álma.
A fejet nem modell után mintázta, de míg formálta, olykor a tükörbe nézett, hogy ne kövessen el alapvető anatómiai hibákat. Megfigyelte, hogyan emelkedik ki az orr, hogyan süllyed be a szemüreg, milyen a fül formája. Amit látott, továbbította az agyagnak, kissé eltúlozva a részleteket. És egy egyéniség bontakozott ki a holt anyagból. Rokonszenvesnek tűnt, de kissé vadnak. Találomra elkezdte öregíteni, hátha szelídebb lesz. Ráncokkal szabdalta fel az arcot, mélyebbre véste a szemeket, szélesített az állon. Amikor egy kedvesen hunyorgó öregember nézett rá, úgy ítélte, hogy kész.

A következő éjjel is megérkezett a rémálom. Újra végigüldözte a házon a fej, s nem jött rá, hogy álmodja csupán. Ébredés után viszont már nem rémült meg annyira a valódi szobor láttán.
De amint jobban megszemlélte, elfehéredett. A szájzug kezdett felfelé húzódni, éppen csak egy kicsit, de nem volt kétsége afelől, hogy ez a torz grimasz felé vezető út első fázisrajza.
Megpróbált visszaemlékezni, hogyan jutott eszébe, hogy szobrot készítsen, de mintha nem lett volna előzménye a gondolatnak.
Az alkotás folyamatát viszont fel tudta idézni. Az nyugtalanította, hogy a tükörbe nézett munka közben. Mert így önmagából is átvitt valamit a fejbe. Ki tudja, talán épp így fog kinézni, ha megöregszik. Korábban már gondolt rá, hogy összetöri, de most visszarettent.
A fej minden éjszakáját tönkretette. Reggelente kimerülten, karikás szemmel és zihálva ébredt. A szobor viszont szemmel láthatóan nem változott, a halvány gúny megmaradt szájszögletében olyannak, amilyennek az első rémálom után látta.
És ez ejtette ismét gondolkodóba. Talán ez csak az út kijelölése, az első lépés, de a többit neki kell megtennie.

Az agyag furcsa módon nem száradt még ki, noha hetek óta megkapta már a formáját. Emlékezetébe idézte az álombeli torz vigyort, s nekilátott, hogy a szobrot is olyanná tegye. Most sokkal nehezebb dolga volt, de estig megbirkózott a feladattal. A szobrot azután faládába zárta, és egy egész doboznyi szöggel kalapálta rá a fedelet.
Azon az éjszakán sokat álmodott. Végtelen tölgyerdőkről, hegyekről, távoli városokról. Megjelent az öregember feje is egy múzeum tárlójában. A grimasz letörlődött róla.

Kiindulópont

A liget melletti játszótér maga a paradicsom. A szivárvány minden színében ragyognak a hinták és a mászókák, a homokozókhoz deszkaülések is tartoznak, mindig virágzik valamelyik cserje vagy fa, a lombok pedig árnyékot adnak az önfeledten rohangáló gyerekeknek és a padokon üldögélő felnőtteknek egyaránt.

Laura homoktortákat készít, és bár nem lenne szabad, beletesz egy kis kavicsot is a formába, hogy minél jobban hasonlítson egy réteges, krémes, gyümölcsös igazihoz. Annyira elmélyül abban, amit csinál, hogy barátnői hangját is csak halk zöngeként érzékeli, és ha felpillant, elmosódó fénycsíkoknak látja a hinták lengését.  Nem szeret hintázni, ha pedig néha mégis belemerészkedik a kétszemélyes hajóba, attól fél, hogy felrepülnek a magasba, onnan pedig szárnyára veszi őket a szél. Bámulni viszont az egyik legjobb dolog a világon, főleg, ha árnyékos és napos területet is átszel az íve. De most az egyik fénycsík lengése hirtelen abbamarad, majd rögtön ezután visítás és ordítás hallatszik. Laura figyelmét magára vonja az események középpontjában álló szőke kisfiú, de aztán elharapózik a zűrzavar, a felnőttek pedig eltakarják a lényeget.

A kisfiút három nap múlva látja legközelebb. Fel van kötve az egyik karja, de úgy hadonászik vele, mintha semmi baja nem lenne. Egy nagymamakorú nő fogja a másik kezét. Laura éppen hazafelé tart édesapjával, és már csak pár méter van hátra a bejáratig, mikor észreveszi, hogy oda nyitnak be ők is. Ugyanabban a házban laknának mindketten? Már majdnem odafutna hozzá, mikor észbe kap: nem is ismeri.

Ezentúl ha reggelente útnak indul édesapjával, nem száll be vele a liftbe, hanem gyalog szalad le a földszintre a hetedikről, és mivel átjárhatók a lépcsőházak, mindig más útvonalat választ. De sosem találkozik a kisfiúval, akinek még a nevét sem tudja.

Évek múlva egy rajzverseny eredményhirdetésén izgul a kiskönyvtárban, és mikor meghallja a nevét harmadik helyezettként, fülig érő szájjal fordul oda barátnőihez. Közben megpillant valakit, akitől egy pillanat alatt lehervad a szájáról a mosoly, s a díjat is úgy veszi át, mintha elvarázsolták volna. Hiába telt el öt év, a fiú nem változott sokat, a merész tekintet s a kissé ferdére húzott száj ugyanaz, csak jó magasra nőtt és a haja lett sötétebb. Laura nem érti, hogy került egyszeriben a hetedikesek közé, és vajon hol volt eddig.

Ezután elmegy minden iskolai programra, amire csak rá tudja szánni magát. A színházlátogatást még élvezi is, bár egy vadidegen lány mellé szól a jegye, a gyalogtúrát viszont legszívesebben feladná. De a sportdélután egész jó, még be is nevez a tollaslabda versenyre, és akkor hirtelen megpillantja azt, aki miatt vállalta ezt az egészet, hogy otthonülő lányból társaságba járó lesz. Egy pillanatra eláll a szívverése, hogy talán a fiú is tollasozik, azt pedig nem bírná ki, ha együtt játszanának, de szerencséje van, a fiú inkább beáll focizni, Laura pedig megnyeri a tollaslabda-versenyt. Még adódik néhány alkalom, egy várlátogatás és egy biciklitúra, ahol mindketten ott vannak, de sosem meri megszólítani. Mit is mondana neki? És miért is akar vele beszélgetni egyáltalán? De legalább a nevét már tudja: Zoltán.

Nyolcadikos korában azon tűnődik, vajon melyik gimnáziumba is járhat most a fiú, majd oda jelentkezik, ahova a legtöbb osztálytársa. Bár szülei szívesebben íratnák be egy jobb iskolába, Laurára hagyják a döntést, aki nem is érti, hogy lehet különbség a gimnáziumok között, elvégre ugyanazt tanítják mindenhol. Két év vesszőfutás után már tudja, és amikor szüleivel a város másik részére költöznek, mindenki számára természetes, hogy iskolát vált. Ekkor már ősz van, pörögnek lefelé a juharfák szárnyas kis termései, az idő egyre hűvösebb, és mindenki szívesebben marad bent az osztálytermek kuckós hangulatú melegségében, minthogy kimerészkedjen a szeles októberbe. Laura gyorsan megtalálja a hangot új osztálytársaival, de a karácsonyi játékra való készülődés olvasztja bele igazán a csapatba.

A téli szünet előtti utolsó napon fellép az iskolai kórus az aulában, s vagy tucatnyi dalt énekelnek el. Annyira varázslatos hangulatot teremtenek, hogy senki sem akarja, hogy abbahagyják, az sem baj, ha elfogynak a karácsonyi dalok, bármit szívesen hallgatnának. Néhány fiú belekezd egy olasz dalba, s Laurának megáll a tekintete az egyiken. Leghátul áll, és mosolyog éneklés közben. Addig bámulja, míg azt érzi, hogy a fiú is őt nézi. Nem változott sokat most sem, mióta nem látta.

A koncert végeztével Laura megint hagyja elúszni a lehetőséget, pedig legszívesebben odamenne és gratulálna. Pedig majdnem egy fél percig is tart a pillanat, de azután Zoltán elmegy az osztálytársaival.

Laura is negyedikes lesz, ideje eldönteni, merre induljon tovább. Nincsenek rossz jegyei, de legszívesebben csak rajzolna és olvasna, mint régen. De hamarosan érkezik a megoldás: véletlenül megismerkedik a lépcsőházban néhány olasz egyetemistával, akik magyar nyelven hallgatják az előadásokat. A lányt lenyűgözi a dallamos nyelv, és mivel minden különösebb gyakorlás nélkül ráragad, úgy dönt, hogy olasz szakra megy az egyetemre, mellé pedig talán választhatná a magyart, azt biztosan meg tudja tanulni.

De a magyar nem jön össze, sok szabadideje van, így hát rajzol. És olaszt tanít gimnazistáknak. Egyszer-egyszer mintha Zoltánt is látná, de fogalma sincs, hogy milyen szakra jár, azt sem tudja, bölcsész-e vagy TTK-s. Egyre kevésbé tartja valószínűnek, hogy megszólítja. Mit is mondana neki? Hogy egy gimnáziumba jártak, és még mindig emlékszik a karácsonyi koncertjükre? És ha még a gólyatáboros ismerősei sem ismerik meg, akkor mit várna attól a fiútól, aki három éve kibámult rá a kórusból. És lehet, hogy nem is őt bámulta. Az viszont lehet, hogy most is jár énekkarra! Nyilván a nagy előadóban tartják a próbákat, egyszer beülhetne meghallgatni.

Egyszer tényleg benéz, és iszonyú unalmasnak találja, csak lalaláznak és mindenféle értelmetlen zagyvaságot énekelnek ugyanazzal a dallammal, és ez így megy a végtelenségig. Végigpásztázza a fiúkat, akik mind hátul ülnek, vigyáznia is kell, ha észrevétlen akar maradni, de nem látja Zoltánt. Kicsit csalódottan, de megnyugodva indul kifelé.

Lassan végéhez közeledik az egyetem, elkészül a diplomamunkája is, de nem akar tanár lenni. Inkább asszisztensként helyezkedik el egy iskolában: fénymásol, segít a könyvtárosnak, terembeosztást készít, vezeti az iskolapszichológus adminisztrációját, és csak néhány magántanítványa van, akiknek olaszt tanít. Rengeteget olvas és rajzol, mint régen.

Egy nap meglát egy hirdetést: rajztanfolyam amatőröknek, és úgy dönt, megnézi. Már elkezdődött, pár órán túl vannak, de még csatlakozhat. Egy főiskolás lány a modell, valószínűleg az oktató barátnője, aki egyébként igazi festő. Nemcsak a lányt rajzolják, hanem beállított csendéleteket is, egyszer pedig ott marasztalják a portást, mert a tanár érdekesnek találja, a legalább hatvan éves férfi pedig boldogan ül le a támla nélküli székre, és marad mozdulatlan hosszú perceken keresztül. Laura élvezi a rajzolást, de mindig elmaszatolja a munkáját egy vizes ecsettel, és amikor a festő észreveszi, csak bámulja. Nagyon jó, mondja neki, egyedi és különleges hatást ért el, csak érdemes lenne belevinni még valamilyen koncepciót. Laura mosolyog, és arra gondol, hogy rendes művészfestékre cseréli a vacak iskolás temperáit, és inkább festeni fog rajzolás helyett.

Amikor hazafelé villamosozik, meglát egy ismerős arcot profilból. Rögtön kizökken a ringatózó álmodozásból, és érzi, hogy gyorsabban ver a szíve. Odamenjen hozzá? Igaz, hogy mindjárt le kell szállnia, de miért is ne mehetne még pár megállónyit? Aztán sóhajt egyet, és megnyomja a leszállásjelzőt.

Egy év múlva kiállítja a képeit az egyik könyvtárban. Finom akvarellek, a háttér mindegyiken ragyog, és minden négyzetcentiméternyi terület más színű. Egy kolléganője jóvoltából lehet itt, aki még kis beszédet is rögtönöz a megnyitón. Laura kicsit elfogódottan álldogál mellette, aztán egyszer csak meglát valakit a könyvekkel teli polcok között.

– Biztos nem emlékszel rám, de már találkoztunk régebben.
Laura nem tud megszólalni, pedig jó mély lélegzetet vesz hozzá.
– Egy iskolába jártunk, és szerintem ugyanarra az egyetemre, csak más szakra, és én egy vagy két évvel fölötted – folytatja a fiú.
Közben jönnek még vendégek, és Laura oda-odabólint nekik, de csak Zoltánra figyel, aki egyre meglepőbb dolgokat mond.
– Megláttam a nevedet a plakáton, és gondoltam, megnézlek. Szerintem már összefutottunk a városban, csak nem volt alkalmam…
– Igen – szólal meg végre Laura.
– Mi igen?
– Tényleg egy iskolába jártunk – ennyit be lehet ismerni. Azt, hogy neki többször is lett volna lehetősége ráköszönnie, a világért sem. De hogy csökkentse kissé a bűntudatát az elhallgatások miatt, elárulja, hogy szerinte már óvodás korukban is találkoztak. Azon gondolkodik, hogy máshogy cselekedne-e, ha újra kezdhetné valahonnan, és arra a következtetésre jut, hogy nem. Ez most nagyon jó kiindulópont, akárhova jutnak is el végül.

szivecske

Ez a novella a Minerva Capitoliuma júniusi számában jelent meg először:

Minerva Capitoliuma – Újrakezdés

És most először történt meg, hogy nem saját fotóval illusztráltam, hanem azzal, amit a Minerva fő szerkesztője, Vidi Rita választott hozzá. Köszönöm szépen a választását!:)

 

Bűvös ötszögek

 

A bajuszos, középkorú férfi már legalább negyedórája állt az antikvárium kirakata előtt, és a virágmintás fajanszcsészét bámulta. Teázáshoz keresett bögrét, de az áruházakban kaphatók átlagosnak és hétköznapinak tűntek, ő pedig valami egyedibbre vágyott. Ezt viszont már kicsit túlságosan is szépnek érezte ahhoz, hogy használati tárgya legyen, de végül arra a következtetésre jutott, hogy a csésze ivóalkalmatosság, és nem arra való, hogy port ülepítsenek benne.

Amikor a kezébe vette, meglepődött, hogy milyen nagy. A kirakatban kisebbnek látszott, és arra is gondolt, hogy talán bele sem fér a szokásos teaadagja, de ez nyilván csak valamilyen optikai csalódás eredménye lehetett, valószínűleg a körülötte levő dísztárgyak miatt.

Majd azon is elcsodálkozott, hogy még a belsejébe is mintát festettek, ráadásul olyat, ami matematikatanárként gondolkodóba ejtette: két ötszög – egy kék és egy aranyszínű – metszette egymást a csésze alján. Ez el is döntötte a dilemmát: megvette.

***

Késő délután vizet forralt a rezsóján, s kivett a Garzon tea dobozából egy filtert. Még egyetemista korában szokott rá, s az elmúlt harminc év alatt csak néhányszor mulasztotta el a szertartást. A filtert belelógatta a vízforraló edénybe, és a már kész teát a csészébe csorgatta. Sosem főzte túl erősre, és most a világos folyadék mögött tisztán látszott a szokatlan minta.

A kék és arany ötszög metszéspontjai nem voltak szabályosak, egy hajszálnyit elcsúsztak a tökéletestől. Még a tea kortyolgatása közben is figyelte, és azon gondolkozott, hogy arab stílusú díszítőmotívum lehetne. De azok a mesterek nem engedték meg maguknak, hogy hibázzanak. A világ legjobb matematikusai voltak, és tökélyre fejlesztették a lenyűgöző, szimmetrikus csempemintáikat. Ez viszont selejt.

De ahogy lassan átmelegítette a tea, úgy látta, mintha helyükre ugranának a metszéspontok, és utána az ötszögek csúcsaival is történt valami. Bolondság, ez csak a fénytörés miatt lehet, és a felszálló gőz is elhomályosítja a látását.

Gyorsan felhajtotta a maradék teát, és újra megnézte a motívumot. Két ötszög volt kissé pontatlan elrendezésben. Sűrű fejcsóválgatások és bajuszrágcsálgatások közepette rakta a mosogatóba a csészét.

***

Másnap a szokásosnál is szórakozottabban viselkedett: az Alhambra és az euklideszi geometria járt az eszében, pedig a hatodikosoknak magyarázta a számok helyi értékét. Nem lett volna rossz tanár, csak nem általános iskolában kellett volna tanítania. Egyetemisták már értékelték volna a szellemes képzettársításait és a nem éppen tankönyvszerű magyarázatait, és nem gúnyolták volna, ha a bajszát rágcsálva és hadonászva járkál fel s alá a teremben. A háta mögött gyakran hallott elfojtott nevetéseket, és ez egy kicsit bántotta. A legegyszerűbb megoldást választotta: nem foglalkozott velük, elvégre nem voltak zavaróan hangosak.

Míg hazafelé ballagott a tanítás után, a csészéjére gondolt. Állíttassék tehát egy egyenlő oldalú és egyenlő szögletű ötszög, fogalmazta át magában Euklidesz feladványát. De hogyan is kerülnek a képbe az arab csempeminták?

Megint főzött egy teát, s a csészével a kezében a konyhaasztal mellé telepedett. Az ablakon túl már sötét volt, s behallatszott a kocsik távoli, elmosódó zaja.

A kissé szabálytalan dupla ötszög tisztán látszott a teán át, sőt talán még élesebben is, mint előtte. Ahogy lassan kortyolgatott, a kék-arany minta egyszerre szabályossá vált, majd növekedni kezdett, tágulni és magasodni, míg végül fal lett körülötte. Lenyűgözve állt középen, s lassan forgott, szeme itta a látványt. Arra gondolt, leginkább egy arab kávézóhoz hasonlít, s a következő pillanatban már alacsony asztalkákat és körülöttük vörös-arany mintás süppedős párnákat látott, a padlót pedig az ötszögletű Penrose-csempék geometrikus kavalkádja borította. Úgy érezte, valami még hiányzik, s amint másodszor is körbefordult, boltíves ajtó és zsalugáteres ablakok szüntették meg a zártságot. Majd a tárgyak lassan egy színbe olvadtak össze, a fal zsugorodni kezdett, s hamarosan két ötszög lett újra a kiürült csésze alján.

Az első gondolata az volt, hogy bekap egy aszpirint, de amint kibontotta a csomagolásból, már vissza is tette. Hiszen jól érzi magát, csak vizionált egy kicsit. Esetleg megőrült. Erre viszont nem lesz hatással a tabletta.

Másnap mosolyogva vette tudomásul, hogy gondolatai már akkor sem tartják tiszteletben a kijelölt határokat, ha nagyon koncentrál. De legalább nyolcadikosoknak tartott mértanórát, és kicsit továbbvitte a háromszögekről szóló tananyagot az ötszög szerkesztéséig. A gyerekek nem bánták, mert előre megmondta nekik, hogy ez csak kiegészítés, egy kis matematikatörténet, nem fogja számon kérni. Azután elkalandozott a meséléssel egészen a püthagoreusokig, akik az ötszöget az univerzum tökéletes számának tartották, az egyik nebuló pedig bekiabálta, hogy a Pentagon is ilyen alakú.

***

A jól sikerült óra után boldogan sétált haza, még dudorászott is a bajuszrágcsálgatások között. Otthon megfőzte a szokásos teáját, átöntötte a csészébe, és izgatottan várta, hogy látja-e újra az arab kávézót. Nem kellett csalódnia, sőt ezen az estén arra is jutott ideje, hogy kinyissa az ajtót, s kisétáljon a szabadba. Hegyeket várt, és hegyeket látott, csúcsukon hóval, körülöttük felhőkkel, lábaiknál sárga és kék virágokkal. De egyszerre vijjogó hangot hallott, és iszonyodva látta, hogy leomlik a lágy ívű hegyoldal, és darabjaira hullik a táj. Menekülésre már nem is gondolhatott, a következő pillanatban a konyhájában találta magát, félig üres csészéjével a kezében. Pár méternyire tőle a telefon csengett, de meg sem tudott mozdulni, csak az asztal szélét markolta görcsösen.

Még másnap is arra gondolt, hogy beteget jelent, mert folyamatosan a szétszakadó világ emléke kísértette, de azután letett róla, mert fogalma sem volt, hogy mit mondhatna, mi baja van.

Délután megtette az óvintézkedéseket: kihúzta a telefont, kikapcsolta a kapucsengőt, azután pedig beleivott a forró és friss Garzon teába. Az arab kávézója igazán nyugodt hely volt, ücsörgött egy kicsit, és azon töprengett, hogy sikerül egyre hosszabb időt benne töltenie. Talán úgy, mint az álomban, ahol éveket élhet át néhány perc alatt? Az idő csak illúzió, még a hétköznapi világban is másképp telik mindenkinek.

***

Alig várta a délutánokat, hogy elkészíthesse a szokásos teát, és beülhessen a kávézóba. Miután betelt a padlót borító Penrose-csempék bámulásával, kiballagott a szabadba, a hegyek közé. Egyre messzebb sétált, és olykor az is megfordult a fejében, hogy nem megy vissza, de az idő mindig utolérte. Amikor a tea utolsó kortyainál tartott, a kávézó úgy vonzotta vissza magához, akár egy mágnes. Sohasem tudott ellenállni. Ha mégis megpróbálta, szétszakadt körülötte a világ, és fejgörcsök kínozták még órák múlva is.

***

Hetekkel később meglepetés érte. Az egyik hegyen túl olyat látott, amit nem tervezett, amire nem készült. Egy másik épületet. Eddig a kávézó volt az egyetlen, az út kezdete és vége, és most felbukkant valami új és ismeretlen, ami leginkább egy kínai pagodához hasonlított. Szüksége volt néhány napra, hogy az időt kitágítva egyre közelebb juthasson hozzá, és kissé borzongva figyelte az előtűnő szeszélyes ívű hegygerinceket és a mély szakadékokat. Ő a lágyabb formákat szerette, és ilyenre formálta a környező tájat. Ezek viszont az ő közreműködése nélkül születtek, és a pagoda is tőle függetlenül létezik, mert mindig közömbös volt a távol-keleti kultúra iránt. Tehát van itt még valaki. Egy másik embernek ez az épület jelenti az út kezdetét és végét. Találkoznia kell vele.

Amikor végül odaért, bekopogott. De olyan sokáig nem kapott választ, hogy a következő alkalomra kellett halasztania a belépést. Úgy döntött, hogy szokásától eltérően iszik még egy csésze teát, mert nem várhat másnapig, hogy kiderüljön, ki is a másik.

Nem volt bent senki. Talán hozzá hasonlóan sétálgat ő is. De a berendezés alapján nem lehet más, mint egy kínai lány. Vagy egy olyan lány, aki szereti a keleti kultúrát. De az biztos, hogy nő az illető, mert nincs az a férfi, aki cseresznyevirágos selyempárnát és papírból hajtogatott legyezőket tartana az ágya mellett, és rózsaszínű tulipánokat tenne a sárga krizantémok mellé a vázába. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen egy feketére lakkozott ötszögletű tálkát, de ekkor valami megváltozott. Érezte, hogy mindjárt utoléri az idő. Mozdult volna, de nem érezte a kávézó vonzását. Azután látta, hogy zsugorodnak körülötte a falak, s a mennyezet közelében futó minta két ötszöggé válik a szeme előtt.

***

Letette a kiürült csészét a kis kerek asztalra, egy csillogó kövekkel kirakott doboz és egy réz gyertyatartó mellé. De hát az ő asztalán nincs semmi ilyesmi! Sőt az asztala egy közönséges ebédlőasztal viaszosvászon abrosszal! Azután a kezére tévedt tekintete. A zöld selyemblúz fodros ujja alól éppen kilátszottak a tökéletesre manikűrözött körmei.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ez az írás a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg először.

A kötet címe: Illúziók

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Cort AD810

 

Bea akkor szerezte meg a gitárt, amikor az utolsó gimnáziumi nyári szünetben elment egy felvételire felkészítő táborba. Minden nap voltak előadások, sőt számonkérések is, de városnézésre akkor is talált időt, ha a tanulástól vette el. A nagy záróvizsgának egyébként sem volt tétje, a felvételiig még hónapok voltak hátra, és mivel értelmetlennek tartotta a kampányszerű tanulást, meg amúgy is nyár volt, órák után inkább lazítani akart és világot látni. Egy darabig csak sétált az egyetemi épületek között, azután kimerészkedett a campuson túlra.

A várost hatalmasnak, élőnek és pezsgőnek látta. Elég nagy volt, hogy minden beleférjen, amire csak vágyhat, de mégsem érezte benne magát elveszettnek. Még érkezéskor, az állomáson vett egy térképet, be is jelölt rajta pár fontosabb helyet, de amikor rátalált a sétálóutcára, nem volt rá többet szükség. Könyvesboltok, antikvárium, egy kortárs galéria – félt, hogy nem is lesz ideje mindenre. Amikor pedig meglátta a gitárt az egyik kirakatban, úgy érezte, ezért kellett idejönnie.

Nem tudott játszani, de minden vágya az volt, hogy zenélhessen. A gitár pedig az egyik legtöbb lehetőséget kínáló hangszer. Játszhat szólót, kísérhet másokat, feldobhatja a hangulatot bárhol, de akár saját magát is szórakoztathatja esténként.

Szinte az összes pénzét oda kellett érte adnia, de végül egy nagy műanyagtasakban hazacipelhette a gitárt a szállására. Sok mindent nem tudott vele kezdeni, mert nem volt felhangolva, de azért próbálkozott. Tudta, hogy ha majd visszajön egy év múlva az egyetemre, első dolga lesz, hogy keressen egy tanárt. Otthon a könyvek és a tévé segítségével eljuthat egy bizonyos szintre, de ebben a nagyvárosban lesz majd belőle igazi gitáros.

Az egy évből aztán másfél lett, de egyszer csak az Eleanor Rigby akkordjait pengette a tanára lakásán. Nem ment túl jól. Nehéznek találta a technikát, és nem értette, hogy képes annyi ember mégis megtanulni, ő pedig miért nem. Talán gyenge a keze, a csuklója, hogy nem tudja rendesen lefogni a húrokat? Persze a tél is szerepet játszott ebben, elgémberedett kezei csak az óra végére melegedtek át annyira, hogy felvegyék a tempót, de akkor sem brillírozott. A tanár pedig meg volt róla győződve, hogy nem gyakorol eleget, azért nem halad. Tél végén abba is hagyta.

A gitár egy ideig a sarokban porosodott, de nyáron újra elővette, és gyakorolt. Kottákat keresett, és meg is tanult pár egyszerű spanyol táncot, és az ujjbegyein már rég megkeményedett a bőr, mikor a húrokat lefogó keze még mindig nehezményezte az erős igénybevételt, és Bea játéka megmaradt a kezdő szinten. Így nem állhat ki a barátnője esküvőjén, nem szolgáltathat finom háttérzenét a testvére felolvasóestjén…

Később, évek múlva a gitár nyakára valamelyik költözéskor rálépett valaki, és két hangolókulcs is elgörbült. Már nem lehetett rajta játszani, mert percek alatt lehangolódtak a húrok. Bea hangszerjavítót keresett, de a városban nem talált, és egyébként is sok dolga akadt, túlóráznia kellett, úgyhogy megint félretette egy kicsit az álmait.

A határidős munka végeztével nagy ünneplést rendeztek, a város egyik legjobb éttermébe szervezett ebéd után pedig még egy kolléganő is meghívta magához a társaságot. Kényelmes vidéki háza volt sok szobával, és a késő estébe nyúló beszélgetés után Bea ott maradt éjszakára is. Padlástéri szobát kapott, az ablakból éppen látszott a Hold. A szekrény mellett pedig megpillantott egy gitárt.

Úgy nyúlt feléje, mintha a sajátja lenne, aztán észbekapott, és csak nevetett magán, de határozott mozdulatokkal húzta le a zipzárt a tokon. Igen, ez a gitár egész más volt, mint az övé. Már elfelejtett szinte minden valaha ismert kis dalocskát, de ez nem számított, végigpengetett pár akkordot. Aztán csak nézett maga elé – ez nem lehet igaz, könnyedén le tudja fogni a húrokat! Megvizsgálta a gitár nyakát, és döbbenten látta, hogy jóval kisebb a húrmagasság, mint amihez eddig szokott. Ennyi az egész? Erre az apróságra nem jött rá sok év alatt? A tanárja miért nem mondta soha?

Úgy érezte magát, mint aki nehéz bársonyruhában tanul meg táncolni, és csak később jön rá, hogy egy könnyű dresszben is lehet. Most már akárhol játszhat, akármit. A világ újra tele van lehetőségekkel.

gitar2

Ez az írás a Minerva Capitoliuma februári számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Ajtók

 

A lenolaj szaga az egész lépcsőházat elárasztotta. Tereza aggódott kicsit, hogy esetleg valaki majd szóvá teszi, de azért lendületesen kente a bejárati ajtót. Évente egyszer végigmázolta az ablakokat és a régi asztalt, úgy gondolta, hogy ezzel jót tesz a fának. Az ajtóhoz most nyúlt először, mert úgy látta, mintha kissé megkopott volna az évek alatt a fénye. Előtte áttörölgette, hátha csak a por miatt fakóbb, de miután teljesen megszáradt a vörösesbarnára festett felület, egyértelművé vált, hogy itt is be kell vetnie a sűrű, borostyánsárga színű csodakencét.

Az ajtónak egyébként is szépnek és impozánsnak kell lennie: ha vonzó a bejárat, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátai, sőt néha még a szomszédok is benéztek, ahogy a lenolaj szagát egy kis házi pékség illata váltotta fel. Tereza majdnem minden este sütött magának pár kis kiflit, kalácsot, mert nagyon szerette a friss, ropogós héjukat. Ilyenkor kiült a miniatűr erkélyére, és nézte a külvárosi fényeket, a távoli házakat a kis kertekkel. Valami hasonlóra vágyakozott ő is.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy kétszárnyú ajtót fest, és csorog az ecsetből a sűrű, sárga, enyvszerű festék, ahogy a vödörből mártogatja. Tisztán és élesen emlékezett a képre, mikor felébredt, és még hetekig vele maradt egy különös, melengető érzés.

***

Az ősz utolsó langymeleg napja volt, amikor Tereza végre nekilátott a kétszárnyú ajtó igazi festésének. Előtte már megtisztította, finoman lesmirglizte, átkente, lealapozta, és most jöhetett a tényleges festék, a halványsárga bézses árnyalatú sűrű folyadék, ami úgy csorgott le az ecsetjéről, akár a méz.

Újságpapírokat terített a padlóra és a kinti teraszra is, de őt magát nem védte semmi. Létra híján egy székre állt fel, hogy az ajtó tetejét is elérje. Kényelmetlen volt a lépegetés fel és le, mert a festékesvödröt nem tudta magasabbra tenni, de ez egyáltalán nem számított. Szinte fülig ért a szája boldogságában, ahogy nézte a ház fala mentén kúszó vadszőlőt és az előkertből a lépcsőre hajló futórózsa hajtásait.

Lassan elkészült. A karját egészen könyékig bepöttyözte a festék, és a nadrágjára is húzott véletlenül pár csíkot. Egy régi trikóját vágta szét még korábban törlőruhának, erre öntött most hígítót. Ahogy a kezét tisztogatta, elképzelte, milyen gyönyörű lesz a bejárat, ha a virágos dézsák is visszakerülnek a helyükre. Az őszi díszfüvek, a medvetalp, a gyöngyvessző, és az a pár tő szamóca, amit nemrég szabadított ki a kertben a gaz alól.

Ha majd teljesen kész lesz, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátok, ő pedig sütötte újra a péksüteményeit. Esténként a teraszon ücsörögtek, és bámulták a csillagokat.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy íves, ablakos faajtót fest aranyló sárgásbarnára és valamilyen különös kékre, és mintha egy mondóka is hallatszott volna a közelből. Mikor felébredt, még emlékezett a festék mesebeli színére: habosliláskék. A mondókát azonban sehogy sem tudta felidézni.

***

A kerti kávézó már majdnem készen állt a nyitásra, Tereza az utolsó simításokat végezte az íves bejárati ajtón: néhány indát és levelet festett még a szélére. A festék a kéknek valamilyen józan árnyalata volt, de ezt a jelzőt másra szinte nem is lehetett ráhúzni. Amikor átvette a rétegelt lemezből kivágott betűket a fatelepen, és az esztergályos megkérdezte tőle, hogy vajon milyen szót fog kirakni belőlük, ő csak annyit felelt, hogy jöjjön el a kávézóba, és majd akkor meglátja. Azután pedig, mikor honlapot tervezett, és lefoglalta az üzlet nevét, rájött, hogy ez nem pont azt a célcsoportot vonzza majd, akikre eredetileg gondolt, de talán így még jobb lesz. Végül is gabonakávét szolgálnak fel, gyerekek is ihatják. Később pedig úgy látta, bár lehet, hogy tévedett, hogy még a hatósági ellenőrök is mosolyogtak rajta, mikor megszállták a kávézóját, és megszemlélték a cikóriás, zabpelyhes és kókuszreszelékes dobozokkal feltöltött kis raktárát, a magtejkészítő turmixgépét, a kis krómozott mosogatót, a kézmosót, a mellékhelyiségeket… Persze azután szigorú ábrázattal álltak a takarítási ütemterve és a kémiai biztonsági kockázatelemzése fölött, de végül nem találtak hibát semmiben. Most pedig festette a leveles indákat a zománckék festékkel, és dúdolta a mondókát, ami szerencsére mégis eszébe jutott: Cikória, manória, szekfű, gyömbér, gyanória…

Az aranybarnára festett betűk az ajtó fölött íveltek át, ott a hátteret festette kékre. Remélte, hogy másoknak is tetszeni fog, mert akkor sokan el fognak jönni. S egyszer talán az is, akire vár.

Ezután sokáig nem álmodott ajtókról. A Manória kávézó négy asztala közül valamelyiknél mindig ült valaki. Volt, hogy csak a barátai, de jöttek kisgyerekes anyukák is. Teltek az évek, pár kisgyereket látott is felnőni, mert havonta ellátogattak hozzá.

Amikor sok évvel később újra egy ajtóval álmodott, az már olyan hatalmas volt, hogy szinte az egész látóterét betöltötte. A szélein fehér és ezüst szikrák ragyogtak, és körülötte lágyan hullámzott a fény. Hiszen ezt az ajtót a csillagok tartják, azért ekkora! Vajon ezt hogyan fogja lefesteni? De mögötte biztosan ott lesz valaki, aki őt várja.

*

*

Ez az írás a Minerva Capitoliuma decemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Lombkorona sugárút

 

Csaknem húsz éve nem járt otthon, és abban sem volt biztos, hogy otthonának nevezheti a helyet, ahova most meg fog érkezni, de ez a szó követelt magának helyet a gondolataiban.

Egy nagy hátizsákja volt és egy kisebb táskája, nem fért bele minden, de csak ennyit bírt el. A kocsi persze elhozta volna az egész összedobozolt életét, de inkább majd apránként, a terv szerint, mert hozzá kell szoknia a változáshoz.

Vonattal érkezett, és a ház felé gyalogolt, ami valaha a szüleié volt. Több generáció is élt már ott, de mindig mindenki elköltözött, oda, ahol könnyebb volt az élet. Szétszéledtek, és új gyökereket eresztettek valahol máshol, gyerekeket neveltek, és azok is elindultak a maguk útján.

Szüleié talán negyven éve lett a régi ház. Csak apróságokat kellett rajta javítani, a falakat erősre és vastagra építették, s a hajdani mesteremberek is precíz munkát hagytak ott. A kert már több erőfeszítést igényelt, mert a kúszónövények szinte az egész területet behálózták, a gyümölcsfák megöregedtek, a rózsák elvadultak – ő is valami ilyesmire számíthat most.

A szülei húsz évig éltek boldogan a házban, de azután megváltozott valami, és elmentek oda, ahol könnyebb, utolérte őket is ez a családi tradíció. Ő pedig másfelé indult, sokkal messzebbre, a határokon is túlra, de nem eresztett gyökereket, csak vándorolt.

Nem tudta, mi mozdulhatott meg a szívében, hogy ennyi idő után visszavágyjon. De egyszerű volt megtervezni a jövőt, azután pedig néhány e-mail és fax elküldése után övé is lett a ház.

A vasútállomás épülete nem volt ismerős, átépítették és más színűre festették azóta, de a hazavezető útra automatikusan rávitték lábai. De azután meg is torpant. Fel volt túrva a járda, a kocsikat is elterelték, arra nem mehetett. Tanácstalanul nézelődött. Mehetne egy párhuzamos utcán, de emlékezett, hogy azok nem szabályosan haladnak, van, amelyik egy félfordulatot leírva csatlakozik egy másikhoz.

Felnézett az égre, és elindult toronyiránt. Térképet nem hozott, és kérdezősködni sem akart még. Egyszer úgyis megérkezik, nem olyan nagy ez a város. Gyalogolt elszántan, hol jobbra, hol balra, hogy tartsa az irányt, úgy érezte, közeledik és távolodik is egyszerre.

Bár racionális döntést hozott, mikor elhatározta, hogy itt telepszik le, és évekre előre megtervezett mindent, nehogy tovább kelljen állnia valami miatt, mint eddig mindenkinek a családból, mégis vágyott egy aprócska jelre, valami külső, független megerősítésre, hogy jó utat választott. Ezek az útakadályok pedig mintha épp azt sugallanák, hogy mégsem.

De mielőtt hatalmába kerítette volna valamilyen bizonytalan szomorúság, vöröses arany ragyogás villant az egyik sarkon túl. Rögtön arra fordult. A hazavezető út akár erre is kanyarodhat, de ha mégsem, legfeljebb betudja egy kis kitérőnek.

Az út fölé karcsú fák lombkoronája hajolt be mindkét oldalról, és bár nem sok levelet hagyott meg a közelgő tél, még az izzó parázsszín és a borostyánsárga volt az uralkodó árnyalat az utca teljes hosszában.

Ő pedig csak nézte, hogy a Nap eléri delelőjét, és ragyog minden. Nem emlékezett erre a fasorra, pedig járnia kellett erre régen, ez egészen biztos.

Azután elmosolyodott. Hát persze! A fákat épp azelőtt ültették, hogy elköltöztek volna. Akkor még csak kis surjángok voltak, most pedig magas, erős törzsű fák fogadják.

Igen, a Lombkorona sugárút fogadta őt. Most már tudta, hogy hazaérkezett.

Ez az írás a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/