Kiindulópont

A liget melletti játszótér maga a paradicsom. A szivárvány minden színében ragyognak a hinták és a mászókák, a homokozókhoz deszkaülések is tartoznak, mindig virágzik valamelyik cserje vagy fa, a lombok pedig árnyékot adnak az önfeledten rohangáló gyerekeknek és a padokon üldögélő felnőtteknek egyaránt.

Laura homoktortákat készít, és bár nem lenne szabad, beletesz egy kis kavicsot is a formába, hogy minél jobban hasonlítson egy réteges, krémes, gyümölcsös igazihoz. Annyira elmélyül abban, amit csinál, hogy barátnői hangját is csak halk zöngeként érzékeli, és ha felpillant, elmosódó fénycsíkoknak látja a hinták lengését.  Nem szeret hintázni, ha pedig néha mégis belemerészkedik a kétszemélyes hajóba, attól fél, hogy felrepülnek a magasba, onnan pedig szárnyára veszi őket a szél. Bámulni viszont az egyik legjobb dolog a világon, főleg, ha árnyékos és napos területet is átszel az íve. De most az egyik fénycsík lengése hirtelen abbamarad, majd rögtön ezután visítás és ordítás hallatszik. Laura figyelmét magára vonja az események középpontjában álló szőke kisfiú, de aztán elharapózik a zűrzavar, a felnőttek pedig eltakarják a lényeget.

A kisfiút három nap múlva látja legközelebb. Fel van kötve az egyik karja, de úgy hadonászik vele, mintha semmi baja nem lenne. Egy nagymamakorú nő fogja a másik kezét. Laura éppen hazafelé tart édesapjával, és már csak pár méter van hátra a bejáratig, mikor észreveszi, hogy oda nyitnak be ők is. Ugyanabban a házban laknának mindketten? Már majdnem odafutna hozzá, mikor észbe kap: nem is ismeri.

Ezentúl ha reggelente útnak indul édesapjával, nem száll be vele a liftbe, hanem gyalog szalad le a földszintre a hetedikről, és mivel átjárhatók a lépcsőházak, mindig más útvonalat választ. De sosem találkozik a kisfiúval, akinek még a nevét sem tudja.

Évek múlva egy rajzverseny eredményhirdetésén izgul a kiskönyvtárban, és mikor meghallja a nevét harmadik helyezettként, fülig érő szájjal fordul oda barátnőihez. Közben megpillant valakit, akitől egy pillanat alatt lehervad a szájáról a mosoly, s a díjat is úgy veszi át, mintha elvarázsolták volna. Hiába telt el öt év, a fiú nem változott sokat, a merész tekintet s a kissé ferdére húzott száj ugyanaz, csak jó magasra nőtt és a haja lett sötétebb. Laura nem érti, hogy került egyszeriben a hetedikesek közé, és vajon hol volt eddig.

Ezután elmegy minden iskolai programra, amire csak rá tudja szánni magát. A színházlátogatást még élvezi is, bár egy vadidegen lány mellé szól a jegye, a gyalogtúrát viszont legszívesebben feladná. De a sportdélután egész jó, még be is nevez a tollaslabda versenyre, és akkor hirtelen megpillantja azt, aki miatt vállalta ezt az egészet, hogy otthonülő lányból társaságba járó lesz. Egy pillanatra eláll a szívverése, hogy talán a fiú is tollasozik, azt pedig nem bírná ki, ha együtt játszanának, de szerencséje van, a fiú inkább beáll focizni, Laura pedig megnyeri a tollaslabda-versenyt. Még adódik néhány alkalom, egy várlátogatás és egy biciklitúra, ahol mindketten ott vannak, de sosem meri megszólítani. Mit is mondana neki? És miért is akar vele beszélgetni egyáltalán? De legalább a nevét már tudja: Zoltán.

Nyolcadikos korában azon tűnődik, vajon melyik gimnáziumba is járhat most a fiú, majd oda jelentkezik, ahova a legtöbb osztálytársa. Bár szülei szívesebben íratnák be egy jobb iskolába, Laurára hagyják a döntést, aki nem is érti, hogy lehet különbség a gimnáziumok között, elvégre ugyanazt tanítják mindenhol. Két év vesszőfutás után már tudja, és amikor szüleivel a város másik részére költöznek, mindenki számára természetes, hogy iskolát vált. Ekkor már ősz van, pörögnek lefelé a juharfák szárnyas kis termései, az idő egyre hűvösebb, és mindenki szívesebben marad bent az osztálytermek kuckós hangulatú melegségében, minthogy kimerészkedjen a szeles októberbe. Laura gyorsan megtalálja a hangot új osztálytársaival, de a karácsonyi játékra való készülődés olvasztja bele igazán a csapatba.

A téli szünet előtti utolsó napon fellép az iskolai kórus az aulában, s vagy tucatnyi dalt énekelnek el. Annyira varázslatos hangulatot teremtenek, hogy senki sem akarja, hogy abbahagyják, az sem baj, ha elfogynak a karácsonyi dalok, bármit szívesen hallgatnának. Néhány fiú belekezd egy olasz dalba, s Laurának megáll a tekintete az egyiken. Leghátul áll, és mosolyog éneklés közben. Addig bámulja, míg azt érzi, hogy a fiú is őt nézi. Nem változott sokat most sem, mióta nem látta.

A koncert végeztével Laura megint hagyja elúszni a lehetőséget, pedig legszívesebben odamenne és gratulálna. Pedig majdnem egy fél percig is tart a pillanat, de azután Zoltán elmegy az osztálytársaival.

Laura is negyedikes lesz, ideje eldönteni, merre induljon tovább. Nincsenek rossz jegyei, de legszívesebben csak rajzolna és olvasna, mint régen. De hamarosan érkezik a megoldás: véletlenül megismerkedik a lépcsőházban néhány olasz egyetemistával, akik magyar nyelven hallgatják az előadásokat. A lányt lenyűgözi a dallamos nyelv, és mivel minden különösebb gyakorlás nélkül ráragad, úgy dönt, hogy olasz szakra megy az egyetemre, mellé pedig talán választhatná a magyart, azt biztosan meg tudja tanulni.

De a magyar nem jön össze, sok szabadideje van, így hát rajzol. És olaszt tanít gimnazistáknak. Egyszer-egyszer mintha Zoltánt is látná, de fogalma sincs, hogy milyen szakra jár, azt sem tudja, bölcsész-e vagy TTK-s. Egyre kevésbé tartja valószínűnek, hogy megszólítja. Mit is mondana neki? Hogy egy gimnáziumba jártak, és még mindig emlékszik a karácsonyi koncertjükre? És ha még a gólyatáboros ismerősei sem ismerik meg, akkor mit várna attól a fiútól, aki három éve kibámult rá a kórusból. És lehet, hogy nem is őt bámulta. Az viszont lehet, hogy most is jár énekkarra! Nyilván a nagy előadóban tartják a próbákat, egyszer beülhetne meghallgatni.

Egyszer tényleg benéz, és iszonyú unalmasnak találja, csak lalaláznak és mindenféle értelmetlen zagyvaságot énekelnek ugyanazzal a dallammal, és ez így megy a végtelenségig. Végigpásztázza a fiúkat, akik mind hátul ülnek, vigyáznia is kell, ha észrevétlen akar maradni, de nem látja Zoltánt. Kicsit csalódottan, de megnyugodva indul kifelé.

Lassan végéhez közeledik az egyetem, elkészül a diplomamunkája is, de nem akar tanár lenni. Inkább asszisztensként helyezkedik el egy iskolában: fénymásol, segít a könyvtárosnak, terembeosztást készít, vezeti az iskolapszichológus adminisztrációját, és csak néhány magántanítványa van, akiknek olaszt tanít. Rengeteget olvas és rajzol, mint régen.

Egy nap meglát egy hirdetést: rajztanfolyam amatőröknek, és úgy dönt, megnézi. Már elkezdődött, pár órán túl vannak, de még csatlakozhat. Egy főiskolás lány a modell, valószínűleg az oktató barátnője, aki egyébként igazi festő. Nemcsak a lányt rajzolják, hanem beállított csendéleteket is, egyszer pedig ott marasztalják a portást, mert a tanár érdekesnek találja, a legalább hatvan éves férfi pedig boldogan ül le a támla nélküli székre, és marad mozdulatlan hosszú perceken keresztül. Laura élvezi a rajzolást, de mindig elmaszatolja a munkáját egy vizes ecsettel, és amikor a festő észreveszi, csak bámulja. Nagyon jó, mondja neki, egyedi és különleges hatást ért el, csak érdemes lenne belevinni még valamilyen koncepciót. Laura mosolyog, és arra gondol, hogy rendes művészfestékre cseréli a vacak iskolás temperáit, és inkább festeni fog rajzolás helyett.

Amikor hazafelé villamosozik, meglát egy ismerős arcot profilból. Rögtön kizökken a ringatózó álmodozásból, és érzi, hogy gyorsabban ver a szíve. Odamenjen hozzá? Igaz, hogy mindjárt le kell szállnia, de miért is ne mehetne még pár megállónyit? Aztán sóhajt egyet, és megnyomja a leszállásjelzőt.

Egy év múlva kiállítja a képeit az egyik könyvtárban. Finom akvarellek, a háttér mindegyiken ragyog, és minden négyzetcentiméternyi terület más színű. Egy kolléganője jóvoltából lehet itt, aki még kis beszédet is rögtönöz a megnyitón. Laura kicsit elfogódottan álldogál mellette, aztán egyszer csak meglát valakit a könyvekkel teli polcok között.

– Biztos nem emlékszel rám, de már találkoztunk régebben.
Laura nem tud megszólalni, pedig jó mély lélegzetet vesz hozzá.
– Egy iskolába jártunk, és szerintem ugyanarra az egyetemre, csak más szakra, és én egy vagy két évvel fölötted – folytatja a fiú.
Közben jönnek még vendégek, és Laura oda-odabólint nekik, de csak Zoltánra figyel, aki egyre meglepőbb dolgokat mond.
– Megláttam a nevedet a plakáton, és gondoltam, megnézlek. Szerintem már összefutottunk a városban, csak nem volt alkalmam…
– Igen – szólal meg végre Laura.
– Mi igen?
– Tényleg egy iskolába jártunk – ennyit be lehet ismerni. Azt, hogy neki többször is lett volna lehetősége ráköszönnie, a világért sem. De hogy csökkentse kissé a bűntudatát az elhallgatások miatt, elárulja, hogy szerinte már óvodás korukban is találkoztak. Azon gondolkodik, hogy máshogy cselekedne-e, ha újra kezdhetné valahonnan, és arra a következtetésre jut, hogy nem. Ez most nagyon jó kiindulópont, akárhova jutnak is el végül.

szivecske

Ez a novella a Minerva Capitoliuma júniusi számában jelent meg először:

Minerva Capitoliuma – Újrakezdés

És most először történt meg, hogy nem saját fotóval illusztráltam, hanem azzal, amit a Minerva fő szerkesztője, Vidi Rita választott hozzá. Köszönöm szépen a választását!:)

 

Ajtók

 

A lenolaj szaga az egész lépcsőházat elárasztotta. Tereza aggódott kicsit, hogy esetleg valaki majd szóvá teszi, de azért lendületesen kente a bejárati ajtót. Évente egyszer végigmázolta az ablakokat és a régi asztalt, úgy gondolta, hogy ezzel jót tesz a fának. Az ajtóhoz most nyúlt először, mert úgy látta, mintha kissé megkopott volna az évek alatt a fénye. Előtte áttörölgette, hátha csak a por miatt fakóbb, de miután teljesen megszáradt a vörösesbarnára festett felület, egyértelművé vált, hogy itt is be kell vetnie a sűrű, borostyánsárga színű csodakencét.

Az ajtónak egyébként is szépnek és impozánsnak kell lennie: ha vonzó a bejárat, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátai, sőt néha még a szomszédok is benéztek, ahogy a lenolaj szagát egy kis házi pékség illata váltotta fel. Tereza majdnem minden este sütött magának pár kis kiflit, kalácsot, mert nagyon szerette a friss, ropogós héjukat. Ilyenkor kiült a miniatűr erkélyére, és nézte a külvárosi fényeket, a távoli házakat a kis kertekkel. Valami hasonlóra vágyakozott ő is.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy kétszárnyú ajtót fest, és csorog az ecsetből a sűrű, sárga, enyvszerű festék, ahogy a vödörből mártogatja. Tisztán és élesen emlékezett a képre, mikor felébredt, és még hetekig vele maradt egy különös, melengető érzés.

***

Az ősz utolsó langymeleg napja volt, amikor Tereza végre nekilátott a kétszárnyú ajtó igazi festésének. Előtte már megtisztította, finoman lesmirglizte, átkente, lealapozta, és most jöhetett a tényleges festék, a halványsárga bézses árnyalatú sűrű folyadék, ami úgy csorgott le az ecsetjéről, akár a méz.

Újságpapírokat terített a padlóra és a kinti teraszra is, de őt magát nem védte semmi. Létra híján egy székre állt fel, hogy az ajtó tetejét is elérje. Kényelmetlen volt a lépegetés fel és le, mert a festékesvödröt nem tudta magasabbra tenni, de ez egyáltalán nem számított. Szinte fülig ért a szája boldogságában, ahogy nézte a ház fala mentén kúszó vadszőlőt és az előkertből a lépcsőre hajló futórózsa hajtásait.

Lassan elkészült. A karját egészen könyékig bepöttyözte a festék, és a nadrágjára is húzott véletlenül pár csíkot. Egy régi trikóját vágta szét még korábban törlőruhának, erre öntött most hígítót. Ahogy a kezét tisztogatta, elképzelte, milyen gyönyörű lesz a bejárat, ha a virágos dézsák is visszakerülnek a helyükre. Az őszi díszfüvek, a medvetalp, a gyöngyvessző, és az a pár tő szamóca, amit nemrég szabadított ki a kertben a gaz alól.

Ha majd teljesen kész lesz, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátok, ő pedig sütötte újra a péksüteményeit. Esténként a teraszon ücsörögtek, és bámulták a csillagokat.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy íves, ablakos faajtót fest aranyló sárgásbarnára és valamilyen különös kékre, és mintha egy mondóka is hallatszott volna a közelből. Mikor felébredt, még emlékezett a festék mesebeli színére: habosliláskék. A mondókát azonban sehogy sem tudta felidézni.

***

A kerti kávézó már majdnem készen állt a nyitásra, Tereza az utolsó simításokat végezte az íves bejárati ajtón: néhány indát és levelet festett még a szélére. A festék a kéknek valamilyen józan árnyalata volt, de ezt a jelzőt másra szinte nem is lehetett ráhúzni. Amikor átvette a rétegelt lemezből kivágott betűket a fatelepen, és az esztergályos megkérdezte tőle, hogy vajon milyen szót fog kirakni belőlük, ő csak annyit felelt, hogy jöjjön el a kávézóba, és majd akkor meglátja. Azután pedig, mikor honlapot tervezett, és lefoglalta az üzlet nevét, rájött, hogy ez nem pont azt a célcsoportot vonzza majd, akikre eredetileg gondolt, de talán így még jobb lesz. Végül is gabonakávét szolgálnak fel, gyerekek is ihatják. Később pedig úgy látta, bár lehet, hogy tévedett, hogy még a hatósági ellenőrök is mosolyogtak rajta, mikor megszállták a kávézóját, és megszemlélték a cikóriás, zabpelyhes és kókuszreszelékes dobozokkal feltöltött kis raktárát, a magtejkészítő turmixgépét, a kis krómozott mosogatót, a kézmosót, a mellékhelyiségeket… Persze azután szigorú ábrázattal álltak a takarítási ütemterve és a kémiai biztonsági kockázatelemzése fölött, de végül nem találtak hibát semmiben. Most pedig festette a leveles indákat a zománckék festékkel, és dúdolta a mondókát, ami szerencsére mégis eszébe jutott: Cikória, manória, szekfű, gyömbér, gyanória…

Az aranybarnára festett betűk az ajtó fölött íveltek át, ott a hátteret festette kékre. Remélte, hogy másoknak is tetszeni fog, mert akkor sokan el fognak jönni. S egyszer talán az is, akire vár.

Ezután sokáig nem álmodott ajtókról. A Manória kávézó négy asztala közül valamelyiknél mindig ült valaki. Volt, hogy csak a barátai, de jöttek kisgyerekes anyukák is. Teltek az évek, pár kisgyereket látott is felnőni, mert havonta ellátogattak hozzá.

Amikor sok évvel később újra egy ajtóval álmodott, az már olyan hatalmas volt, hogy szinte az egész látóterét betöltötte. A szélein fehér és ezüst szikrák ragyogtak, és körülötte lágyan hullámzott a fény. Hiszen ezt az ajtót a csillagok tartják, azért ekkora! Vajon ezt hogyan fogja lefesteni? De mögötte biztosan ott lesz valaki, aki őt várja.

*

*

Ez az írás a Minerva Capitoliuma decemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/