Lombkorona sugárút

 

Csaknem húsz éve nem járt otthon, és abban sem volt biztos, hogy otthonának nevezheti a helyet, ahova most meg fog érkezni, de ez a szó követelt magának helyet a gondolataiban.

Egy nagy hátizsákja volt és egy kisebb táskája, nem fért bele minden, de csak ennyit bírt el. A kocsi persze elhozta volna az egész összedobozolt életét, de inkább majd apránként, a terv szerint, mert hozzá kell szoknia a változáshoz.

Vonattal érkezett, és a ház felé gyalogolt, ami valaha a szüleié volt. Több generáció is élt már ott, de mindig mindenki elköltözött, oda, ahol könnyebb volt az élet. Szétszéledtek, és új gyökereket eresztettek valahol máshol, gyerekeket neveltek, és azok is elindultak a maguk útján.

Szüleié talán negyven éve lett a régi ház. Csak apróságokat kellett rajta javítani, a falakat erősre és vastagra építették, s a hajdani mesteremberek is precíz munkát hagytak ott. A kert már több erőfeszítést igényelt, mert a kúszónövények szinte az egész területet behálózták, a gyümölcsfák megöregedtek, a rózsák elvadultak – ő is valami ilyesmire számíthat most.

A szülei húsz évig éltek boldogan a házban, de azután megváltozott valami, és elmentek oda, ahol könnyebb, utolérte őket is ez a családi tradíció. Ő pedig másfelé indult, sokkal messzebbre, a határokon is túlra, de nem eresztett gyökereket, csak vándorolt.

Nem tudta, mi mozdulhatott meg a szívében, hogy ennyi idő után visszavágyjon. De egyszerű volt megtervezni a jövőt, azután pedig néhány e-mail és fax elküldése után övé is lett a ház.

A vasútállomás épülete nem volt ismerős, átépítették és más színűre festették azóta, de a hazavezető útra automatikusan rávitték lábai. De azután meg is torpant. Fel volt túrva a járda, a kocsikat is elterelték, arra nem mehetett. Tanácstalanul nézelődött. Mehetne egy párhuzamos utcán, de emlékezett, hogy azok nem szabályosan haladnak, van, amelyik egy félfordulatot leírva csatlakozik egy másikhoz.

Felnézett az égre, és elindult toronyiránt. Térképet nem hozott, és kérdezősködni sem akart még. Egyszer úgyis megérkezik, nem olyan nagy ez a város. Gyalogolt elszántan, hol jobbra, hol balra, hogy tartsa az irányt, úgy érezte, közeledik és távolodik is egyszerre.

Bár racionális döntést hozott, mikor elhatározta, hogy itt telepszik le, és évekre előre megtervezett mindent, nehogy tovább kelljen állnia valami miatt, mint eddig mindenkinek a családból, mégis vágyott egy aprócska jelre, valami külső, független megerősítésre, hogy jó utat választott. Ezek az útakadályok pedig mintha épp azt sugallanák, hogy mégsem.

De mielőtt hatalmába kerítette volna valamilyen bizonytalan szomorúság, vöröses arany ragyogás villant az egyik sarkon túl. Rögtön arra fordult. A hazavezető út akár erre is kanyarodhat, de ha mégsem, legfeljebb betudja egy kis kitérőnek.

Az út fölé karcsú fák lombkoronája hajolt be mindkét oldalról, és bár nem sok levelet hagyott meg a közelgő tél, még az izzó parázsszín és a borostyánsárga volt az uralkodó árnyalat az utca teljes hosszában.

Ő pedig csak nézte, hogy a Nap eléri delelőjét, és ragyog minden. Nem emlékezett erre a fasorra, pedig járnia kellett erre régen, ez egészen biztos.

Azután elmosolyodott. Hát persze! A fákat épp azelőtt ültették, hogy elköltöztek volna. Akkor még csak kis surjángok voltak, most pedig magas, erős törzsű fák fogadják.

Igen, a Lombkorona sugárút fogadta őt. Most már tudta, hogy hazaérkezett.

Ez az írás a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

 

Reklámok