Helycsere

Helycsere

Az egész házban sötét volt, csak az utcai lámpa fénye derengett be az ablakon. A férfi a hűtőszekrény előtt ácsorgott, majd kivette a piros fazekat, s tejet öntött egy mázas bögrébe. Miután feltette a főzőlapra, átballagott a fürdőszobába egy törülközőért.
Olyan hirtelen fordult hátra, mintha kígyó marta volna meg. Egyelőre nem látott semmit, sötétbe burkolózott a sarok, ahonnan a motozást hallotta, és az ablakon beszűrődő fény is egyre halványodott. Elindult az ajtó felé, hogy lámpást gyújtson, de útját állták. Egy fej vicsorgott rá.
Gondolkodás nélkül futni kezdett az ellenkező irányba, de ott volt a fal. Az ablakot pedig vasrács védte. Villámgyorsan félrehajolt, és az ajtó felé vetődött. Sikerült kijutnia a folyosóra, s rohant tovább eszeveszetten. Úgy tűnt, jó ideje fut már, de még mindig nem érte el a folyosó végét. Hátranézni nem mert, de érezte, hogy közel jár üldözője. Végre eljutott az ajtóig, de hiába rángatta a kilincset, nem engedelmeskedett neki. Pedig úgy érezte, ha kijut a házból, megmenekült.
Ehelyett küszködhetett tovább. Biztos volt benne, hogy ugyanazt a cselt nem vetheti be még egyszer, ezért hirtelen úgy döntött, szembefordul üldözőjével, s harcolni fog.
Egy öregember arcát látta, a száj különös, gúnyos grimaszba rándult, a szemek mély üregekből villantak rá.
Körülnézett, mit használhatna fegyverként, nem bírta rávenni magát, hogy puszta kézzel támadja. És nem is engedheti túl közel magához, hisz ki tudja, mire képes.
A következő pillanatot csak gyors reflexeinek köszönhette, éppen hátra tudott ugrani a karmok elől. De ellenfele csupán egy fej, mivel karmolhatta volna meg? A mozdulatot viszont tisztán látta. Ekkor jött rá, hogy álmodik.
Egy pillanat múlva már ébren volt. Teste verejtékben fürdött, szíve legalább háromszoros sebességgel vert. Felült az ágyban, és behunyt szemmel lazítani próbált. Mikor kicsit megnyugodott, úgy döntött, megfürdik, s talán már nem is fekszik vissza. Közel a reggel.
Amint megfordult, hogy felvehesse a papucsát, elállt a szívverése. Az ágya melletti asztalkán meglátta a fejet. Ordítva rohant ki a szobából.

Beletellett egy időbe, mire eszébe jutott, hogy ő maga mintázta meg előző nap a fejet agyagból. Azelőtt soha nem szobrászkodott, ez volt az első próbálkozása, de úgy vélte, hogy remekművet alkotott. A szobor viszont nem vicsorgott, mint álombeli mása, vén, ráncos, szép öregember volt. Különösnek találta, hogy csupán a száj átformálásával milyen kísérteties arccá változtatta álma.
A fejet nem modell után mintázta, de míg formálta, olykor a tükörbe nézett, hogy ne kövessen el alapvető anatómiai hibákat. Megfigyelte, hogyan emelkedik ki az orr, hogyan süllyed be a szemüreg, milyen a fül formája. Amit látott, továbbította az agyagnak, kissé eltúlozva a részleteket. És egy egyéniség bontakozott ki a holt anyagból. Rokonszenvesnek tűnt, de kissé vadnak. Találomra elkezdte öregíteni, hátha szelídebb lesz. Ráncokkal szabdalta fel az arcot, mélyebbre véste a szemeket, szélesített az állon. Amikor egy kedvesen hunyorgó öregember nézett rá, úgy ítélte, hogy kész.

A következő éjjel is megérkezett a rémálom. Újra végigüldözte a házon a fej, s nem jött rá, hogy álmodja csupán. Ébredés után viszont már nem rémült meg annyira a valódi szobor láttán.
De amint jobban megszemlélte, elfehéredett. A szájzug kezdett felfelé húzódni, éppen csak egy kicsit, de nem volt kétsége afelől, hogy ez a torz grimasz felé vezető út első fázisrajza.
Megpróbált visszaemlékezni, hogyan jutott eszébe, hogy szobrot készítsen, de mintha nem lett volna előzménye a gondolatnak.
Az alkotás folyamatát viszont fel tudta idézni. Az nyugtalanította, hogy a tükörbe nézett munka közben. Mert így önmagából is átvitt valamit a fejbe. Ki tudja, talán épp így fog kinézni, ha megöregszik. Korábban már gondolt rá, hogy összetöri, de most visszarettent.
A fej minden éjszakáját tönkretette. Reggelente kimerülten, karikás szemmel és zihálva ébredt. A szobor viszont szemmel láthatóan nem változott, a halvány gúny megmaradt szájszögletében olyannak, amilyennek az első rémálom után látta.
És ez ejtette ismét gondolkodóba. Talán ez csak az út kijelölése, az első lépés, de a többit neki kell megtennie.

Az agyag furcsa módon nem száradt még ki, noha hetek óta megkapta már a formáját. Emlékezetébe idézte az álombeli torz vigyort, s nekilátott, hogy a szobrot is olyanná tegye. Most sokkal nehezebb dolga volt, de estig megbirkózott a feladattal. A szobrot azután faládába zárta, és egy egész doboznyi szöggel kalapálta rá a fedelet.
Azon az éjszakán sokat álmodott. Végtelen tölgyerdőkről, hegyekről, távoli városokról. Megjelent az öregember feje is egy múzeum tárlójában. A grimasz letörlődött róla.

Reklámok

Bűvös ötszögek

 

A bajuszos, középkorú férfi már legalább negyedórája állt az antikvárium kirakata előtt, és a virágmintás fajanszcsészét bámulta. Teázáshoz keresett bögrét, de az áruházakban kaphatók átlagosnak és hétköznapinak tűntek, ő pedig valami egyedibbre vágyott. Ezt viszont már kicsit túlságosan is szépnek érezte ahhoz, hogy használati tárgya legyen, de végül arra a következtetésre jutott, hogy a csésze ivóalkalmatosság, és nem arra való, hogy port ülepítsenek benne.

Amikor a kezébe vette, meglepődött, hogy milyen nagy. A kirakatban kisebbnek látszott, és arra is gondolt, hogy talán bele sem fér a szokásos teaadagja, de ez nyilván csak valamilyen optikai csalódás eredménye lehetett, valószínűleg a körülötte levő dísztárgyak miatt.

Majd azon is elcsodálkozott, hogy még a belsejébe is mintát festettek, ráadásul olyat, ami matematikatanárként gondolkodóba ejtette: két ötszög – egy kék és egy aranyszínű – metszette egymást a csésze alján. Ez el is döntötte a dilemmát: megvette.

***

Késő délután vizet forralt a rezsóján, s kivett a Garzon tea dobozából egy filtert. Még egyetemista korában szokott rá, s az elmúlt harminc év alatt csak néhányszor mulasztotta el a szertartást. A filtert belelógatta a vízforraló edénybe, és a már kész teát a csészébe csorgatta. Sosem főzte túl erősre, és most a világos folyadék mögött tisztán látszott a szokatlan minta.

A kék és arany ötszög metszéspontjai nem voltak szabályosak, egy hajszálnyit elcsúsztak a tökéletestől. Még a tea kortyolgatása közben is figyelte, és azon gondolkozott, hogy arab stílusú díszítőmotívum lehetne. De azok a mesterek nem engedték meg maguknak, hogy hibázzanak. A világ legjobb matematikusai voltak, és tökélyre fejlesztették a lenyűgöző, szimmetrikus csempemintáikat. Ez viszont selejt.

De ahogy lassan átmelegítette a tea, úgy látta, mintha helyükre ugranának a metszéspontok, és utána az ötszögek csúcsaival is történt valami. Bolondság, ez csak a fénytörés miatt lehet, és a felszálló gőz is elhomályosítja a látását.

Gyorsan felhajtotta a maradék teát, és újra megnézte a motívumot. Két ötszög volt kissé pontatlan elrendezésben. Sűrű fejcsóválgatások és bajuszrágcsálgatások közepette rakta a mosogatóba a csészét.

***

Másnap a szokásosnál is szórakozottabban viselkedett: az Alhambra és az euklideszi geometria járt az eszében, pedig a hatodikosoknak magyarázta a számok helyi értékét. Nem lett volna rossz tanár, csak nem általános iskolában kellett volna tanítania. Egyetemisták már értékelték volna a szellemes képzettársításait és a nem éppen tankönyvszerű magyarázatait, és nem gúnyolták volna, ha a bajszát rágcsálva és hadonászva járkál fel s alá a teremben. A háta mögött gyakran hallott elfojtott nevetéseket, és ez egy kicsit bántotta. A legegyszerűbb megoldást választotta: nem foglalkozott velük, elvégre nem voltak zavaróan hangosak.

Míg hazafelé ballagott a tanítás után, a csészéjére gondolt. Állíttassék tehát egy egyenlő oldalú és egyenlő szögletű ötszög, fogalmazta át magában Euklidesz feladványát. De hogyan is kerülnek a képbe az arab csempeminták?

Megint főzött egy teát, s a csészével a kezében a konyhaasztal mellé telepedett. Az ablakon túl már sötét volt, s behallatszott a kocsik távoli, elmosódó zaja.

A kissé szabálytalan dupla ötszög tisztán látszott a teán át, sőt talán még élesebben is, mint előtte. Ahogy lassan kortyolgatott, a kék-arany minta egyszerre szabályossá vált, majd növekedni kezdett, tágulni és magasodni, míg végül fal lett körülötte. Lenyűgözve állt középen, s lassan forgott, szeme itta a látványt. Arra gondolt, leginkább egy arab kávézóhoz hasonlít, s a következő pillanatban már alacsony asztalkákat és körülöttük vörös-arany mintás süppedős párnákat látott, a padlót pedig az ötszögletű Penrose-csempék geometrikus kavalkádja borította. Úgy érezte, valami még hiányzik, s amint másodszor is körbefordult, boltíves ajtó és zsalugáteres ablakok szüntették meg a zártságot. Majd a tárgyak lassan egy színbe olvadtak össze, a fal zsugorodni kezdett, s hamarosan két ötszög lett újra a kiürült csésze alján.

Az első gondolata az volt, hogy bekap egy aszpirint, de amint kibontotta a csomagolásból, már vissza is tette. Hiszen jól érzi magát, csak vizionált egy kicsit. Esetleg megőrült. Erre viszont nem lesz hatással a tabletta.

Másnap mosolyogva vette tudomásul, hogy gondolatai már akkor sem tartják tiszteletben a kijelölt határokat, ha nagyon koncentrál. De legalább nyolcadikosoknak tartott mértanórát, és kicsit továbbvitte a háromszögekről szóló tananyagot az ötszög szerkesztéséig. A gyerekek nem bánták, mert előre megmondta nekik, hogy ez csak kiegészítés, egy kis matematikatörténet, nem fogja számon kérni. Azután elkalandozott a meséléssel egészen a püthagoreusokig, akik az ötszöget az univerzum tökéletes számának tartották, az egyik nebuló pedig bekiabálta, hogy a Pentagon is ilyen alakú.

***

A jól sikerült óra után boldogan sétált haza, még dudorászott is a bajuszrágcsálgatások között. Otthon megfőzte a szokásos teáját, átöntötte a csészébe, és izgatottan várta, hogy látja-e újra az arab kávézót. Nem kellett csalódnia, sőt ezen az estén arra is jutott ideje, hogy kinyissa az ajtót, s kisétáljon a szabadba. Hegyeket várt, és hegyeket látott, csúcsukon hóval, körülöttük felhőkkel, lábaiknál sárga és kék virágokkal. De egyszerre vijjogó hangot hallott, és iszonyodva látta, hogy leomlik a lágy ívű hegyoldal, és darabjaira hullik a táj. Menekülésre már nem is gondolhatott, a következő pillanatban a konyhájában találta magát, félig üres csészéjével a kezében. Pár méternyire tőle a telefon csengett, de meg sem tudott mozdulni, csak az asztal szélét markolta görcsösen.

Még másnap is arra gondolt, hogy beteget jelent, mert folyamatosan a szétszakadó világ emléke kísértette, de azután letett róla, mert fogalma sem volt, hogy mit mondhatna, mi baja van.

Délután megtette az óvintézkedéseket: kihúzta a telefont, kikapcsolta a kapucsengőt, azután pedig beleivott a forró és friss Garzon teába. Az arab kávézója igazán nyugodt hely volt, ücsörgött egy kicsit, és azon töprengett, hogy sikerül egyre hosszabb időt benne töltenie. Talán úgy, mint az álomban, ahol éveket élhet át néhány perc alatt? Az idő csak illúzió, még a hétköznapi világban is másképp telik mindenkinek.

***

Alig várta a délutánokat, hogy elkészíthesse a szokásos teát, és beülhessen a kávézóba. Miután betelt a padlót borító Penrose-csempék bámulásával, kiballagott a szabadba, a hegyek közé. Egyre messzebb sétált, és olykor az is megfordult a fejében, hogy nem megy vissza, de az idő mindig utolérte. Amikor a tea utolsó kortyainál tartott, a kávézó úgy vonzotta vissza magához, akár egy mágnes. Sohasem tudott ellenállni. Ha mégis megpróbálta, szétszakadt körülötte a világ, és fejgörcsök kínozták még órák múlva is.

***

Hetekkel később meglepetés érte. Az egyik hegyen túl olyat látott, amit nem tervezett, amire nem készült. Egy másik épületet. Eddig a kávézó volt az egyetlen, az út kezdete és vége, és most felbukkant valami új és ismeretlen, ami leginkább egy kínai pagodához hasonlított. Szüksége volt néhány napra, hogy az időt kitágítva egyre közelebb juthasson hozzá, és kissé borzongva figyelte az előtűnő szeszélyes ívű hegygerinceket és a mély szakadékokat. Ő a lágyabb formákat szerette, és ilyenre formálta a környező tájat. Ezek viszont az ő közreműködése nélkül születtek, és a pagoda is tőle függetlenül létezik, mert mindig közömbös volt a távol-keleti kultúra iránt. Tehát van itt még valaki. Egy másik embernek ez az épület jelenti az út kezdetét és végét. Találkoznia kell vele.

Amikor végül odaért, bekopogott. De olyan sokáig nem kapott választ, hogy a következő alkalomra kellett halasztania a belépést. Úgy döntött, hogy szokásától eltérően iszik még egy csésze teát, mert nem várhat másnapig, hogy kiderüljön, ki is a másik.

Nem volt bent senki. Talán hozzá hasonlóan sétálgat ő is. De a berendezés alapján nem lehet más, mint egy kínai lány. Vagy egy olyan lány, aki szereti a keleti kultúrát. De az biztos, hogy nő az illető, mert nincs az a férfi, aki cseresznyevirágos selyempárnát és papírból hajtogatott legyezőket tartana az ágya mellett, és rózsaszínű tulipánokat tenne a sárga krizantémok mellé a vázába. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen egy feketére lakkozott ötszögletű tálkát, de ekkor valami megváltozott. Érezte, hogy mindjárt utoléri az idő. Mozdult volna, de nem érezte a kávézó vonzását. Azután látta, hogy zsugorodnak körülötte a falak, s a mennyezet közelében futó minta két ötszöggé válik a szeme előtt.

***

Letette a kiürült csészét a kis kerek asztalra, egy csillogó kövekkel kirakott doboz és egy réz gyertyatartó mellé. De hát az ő asztalán nincs semmi ilyesmi! Sőt az asztala egy közönséges ebédlőasztal viaszosvászon abrosszal! Azután a kezére tévedt tekintete. A zöld selyemblúz fodros ujja alól éppen kilátszottak a tökéletesre manikűrözött körmei.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ez az írás a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg először.

A kötet címe: Illúziók

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Ajtók

 

A lenolaj szaga az egész lépcsőházat elárasztotta. Tereza aggódott kicsit, hogy esetleg valaki majd szóvá teszi, de azért lendületesen kente a bejárati ajtót. Évente egyszer végigmázolta az ablakokat és a régi asztalt, úgy gondolta, hogy ezzel jót tesz a fának. Az ajtóhoz most nyúlt először, mert úgy látta, mintha kissé megkopott volna az évek alatt a fénye. Előtte áttörölgette, hátha csak a por miatt fakóbb, de miután teljesen megszáradt a vörösesbarnára festett felület, egyértelművé vált, hogy itt is be kell vetnie a sűrű, borostyánsárga színű csodakencét.

Az ajtónak egyébként is szépnek és impozánsnak kell lennie: ha vonzó a bejárat, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátai, sőt néha még a szomszédok is benéztek, ahogy a lenolaj szagát egy kis házi pékség illata váltotta fel. Tereza majdnem minden este sütött magának pár kis kiflit, kalácsot, mert nagyon szerette a friss, ropogós héjukat. Ilyenkor kiült a miniatűr erkélyére, és nézte a külvárosi fényeket, a távoli házakat a kis kertekkel. Valami hasonlóra vágyakozott ő is.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy kétszárnyú ajtót fest, és csorog az ecsetből a sűrű, sárga, enyvszerű festék, ahogy a vödörből mártogatja. Tisztán és élesen emlékezett a képre, mikor felébredt, és még hetekig vele maradt egy különös, melengető érzés.

***

Az ősz utolsó langymeleg napja volt, amikor Tereza végre nekilátott a kétszárnyú ajtó igazi festésének. Előtte már megtisztította, finoman lesmirglizte, átkente, lealapozta, és most jöhetett a tényleges festék, a halványsárga bézses árnyalatú sűrű folyadék, ami úgy csorgott le az ecsetjéről, akár a méz.

Újságpapírokat terített a padlóra és a kinti teraszra is, de őt magát nem védte semmi. Létra híján egy székre állt fel, hogy az ajtó tetejét is elérje. Kényelmetlen volt a lépegetés fel és le, mert a festékesvödröt nem tudta magasabbra tenni, de ez egyáltalán nem számított. Szinte fülig ért a szája boldogságában, ahogy nézte a ház fala mentén kúszó vadszőlőt és az előkertből a lépcsőre hajló futórózsa hajtásait.

Lassan elkészült. A karját egészen könyékig bepöttyözte a festék, és a nadrágjára is húzott véletlenül pár csíkot. Egy régi trikóját vágta szét még korábban törlőruhának, erre öntött most hígítót. Ahogy a kezét tisztogatta, elképzelte, milyen gyönyörű lesz a bejárat, ha a virágos dézsák is visszakerülnek a helyükre. Az őszi díszfüvek, a medvetalp, a gyöngyvessző, és az a pár tő szamóca, amit nemrég szabadított ki a kertben a gaz alól.

Ha majd teljesen kész lesz, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátok, ő pedig sütötte újra a péksüteményeit. Esténként a teraszon ücsörögtek, és bámulták a csillagokat.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy íves, ablakos faajtót fest aranyló sárgásbarnára és valamilyen különös kékre, és mintha egy mondóka is hallatszott volna a közelből. Mikor felébredt, még emlékezett a festék mesebeli színére: habosliláskék. A mondókát azonban sehogy sem tudta felidézni.

***

A kerti kávézó már majdnem készen állt a nyitásra, Tereza az utolsó simításokat végezte az íves bejárati ajtón: néhány indát és levelet festett még a szélére. A festék a kéknek valamilyen józan árnyalata volt, de ezt a jelzőt másra szinte nem is lehetett ráhúzni. Amikor átvette a rétegelt lemezből kivágott betűket a fatelepen, és az esztergályos megkérdezte tőle, hogy vajon milyen szót fog kirakni belőlük, ő csak annyit felelt, hogy jöjjön el a kávézóba, és majd akkor meglátja. Azután pedig, mikor honlapot tervezett, és lefoglalta az üzlet nevét, rájött, hogy ez nem pont azt a célcsoportot vonzza majd, akikre eredetileg gondolt, de talán így még jobb lesz. Végül is gabonakávét szolgálnak fel, gyerekek is ihatják. Később pedig úgy látta, bár lehet, hogy tévedett, hogy még a hatósági ellenőrök is mosolyogtak rajta, mikor megszállták a kávézóját, és megszemlélték a cikóriás, zabpelyhes és kókuszreszelékes dobozokkal feltöltött kis raktárát, a magtejkészítő turmixgépét, a kis krómozott mosogatót, a kézmosót, a mellékhelyiségeket… Persze azután szigorú ábrázattal álltak a takarítási ütemterve és a kémiai biztonsági kockázatelemzése fölött, de végül nem találtak hibát semmiben. Most pedig festette a leveles indákat a zománckék festékkel, és dúdolta a mondókát, ami szerencsére mégis eszébe jutott: Cikória, manória, szekfű, gyömbér, gyanória…

Az aranybarnára festett betűk az ajtó fölött íveltek át, ott a hátteret festette kékre. Remélte, hogy másoknak is tetszeni fog, mert akkor sokan el fognak jönni. S egyszer talán az is, akire vár.

Ezután sokáig nem álmodott ajtókról. A Manória kávézó négy asztala közül valamelyiknél mindig ült valaki. Volt, hogy csak a barátai, de jöttek kisgyerekes anyukák is. Teltek az évek, pár kisgyereket látott is felnőni, mert havonta ellátogattak hozzá.

Amikor sok évvel később újra egy ajtóval álmodott, az már olyan hatalmas volt, hogy szinte az egész látóterét betöltötte. A szélein fehér és ezüst szikrák ragyogtak, és körülötte lágyan hullámzott a fény. Hiszen ezt az ajtót a csillagok tartják, azért ekkora! Vajon ezt hogyan fogja lefesteni? De mögötte biztosan ott lesz valaki, aki őt várja.

*

*

Ez az írás a Minerva Capitoliuma decemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

A fa

 

Vang Jüan gyűlölte a vizet. Már hónapokkal az esős évszak beállta előtt dühöngött, s csak hetekkel a monszun elvonulása után hagyta abba a szitkozódást. De száraz időben is talált okot az elégedetlenségre. Rizs sohase termett elég, a banánültetvénye nem érte meg a belefektetett munkát, a felesége társaságát unta, a fiát élhetetlennek tartotta, semmi nem tudta jókedvre deríteni.
Nemtetszését gyakran közölte is a családjával; ilyenkor ők eltöprengtek, hogyan tehetnének a kedvére, de akárhogyan próbálkoztak, nem jártak sikerrel. Vang Jüan látta ezt is, de ahelyett, hogy erőfeszítésüket megbecsüléssel viszonozta volna, csak dohogott magában.
Pedig ő sem tudta, mi baja. Csak érezte, hogy másképp szeretne élni. Irigyelte minden szomszédját, minden ismerősét, még az ellenségeit is: azt hitte, hogy mind boldogabbak nála.

Egy napon fáért indult az erdőbe, hogy kijavíthassa a házuk megrongálódott cölöplábait. A nagy áradások miatt minden házat magasan a földfelszín fölé építettek, így mikor lezúdult a hegyekből a víz, itt védve voltak. Már mélyen bent jártak az erdőben, mikor egy szép, öreg fa előtt megállt, s elismerően nézegette vastag törzsét. Emelte is a fejszéjét, de a fia felkiáltott.
-Ezt ne!
Vang Jüan meglepődve nézett a fiára. Nem tudta mire vélni felindultságát. Talán sajnálja azt a fát? Ő inkább irigyelte. Hiszen a fa évszázadokig elél békességben, nyugalomban, nem éri bosszúság, sőt, a haláltól sem fél. Meglendítette a fejszét.
Ahogy a fa törzsét érte a fém, a saját derekába is belehasított a fájdalom. Felkiáltott, de nem hallotta a hangját. A fiáét viszont igen: őt szólította kétségbeesetten. Az oldalához kapott volna, de nem tudta megmozdítani a kezeit. Csak a fejét tudta nagy küszködések árán elfordítani egy kicsit. És akkor meglátta, hogy karjai a feje fölött a magasba nyúlnak, elágaznak és levelek nőnek rajtuk. A döbbenettől önkéntelenül hátralépett volna, de nem mozdultak a lábai sem. A földbe gyökereztek. Érezte, hogy átszövik a talajt. Ekkor kezdett el üvölteni tehetetlenségében.
A fia is bénult mozdulatlanságban állt előtte. Csak nézett, és lassan a fejét rázta. Végül mégis elindult visszafelé. Vang Jüan hiába kiáltozott neki, a fiú nem hallott semmit.
Egyedül maradt. Leszállt az est, körülötte susogtak a fák, és ő félt. Olyan gúzsba kötötték, amiből nem szabadulhat.
Amikor halálfélelme kicsit alábbhagyott, figyelni kezdte, mire képes új teste. De csak a nap áldó melegét érezte levelein s a föld hűvös – nedves göröngyeit a gyökerei között. Nyújtózkodott, és követte a szél mozgását. Mindig csak arra, amerre az áramlás visz. Észrevette, hogy jólesik a lélegzés.
Teltek a napok, lassan megbékélt. Néha beszélt a többi fához, s noha halk levélzúgásnál egyéb választ nem kapott tőlük, nem bánta.
Egy reggel arra eszmélt, hogy levelein sajgón verődnek vissza az esőcseppek. Meleg, párás nyár volt, megérkezett a monszun. Gyönyörűnek találta a vízfátyolozta látóhatárt. Sokáig esett. Megszívta magát a talaj, érezte a gyökerei között duzzadó földet.
Tompa fájdalom ragadta ki merengéséből. Megijedt, nem tudta, mi okozhatja. Amikor meglátta lehulló gallyait, megkönnyebbült – semmiség ez -, de azért megsiratta elvesztett leveleit.
Azután elmúlt az eső, elvonult az ár, s olyan lett minden, mint korábban volt.
Múltak az évek, és már nem tartotta számon őket. Élvezte a lét minden örömét, s boldogan nyújtózott egyre magasabbra és egyre mélyebbre. Lombkoronája fölött és gyökérrendszere alatt még világok vannak, amiket egyszer meg fog ismerni.

Egy napon, mikor szinte már nem is gondolt régi életére, újra emberi hangokat hallott. Ketten közeledtek felé, végül megálltak előtte.
-Ez talán jó is lesz. Ugye, apa?
A halálfélelem ugyanúgy belémarkolt, mint azon az évekkel korábbi napon. Hiába értett már sok törvényt, még nem állt készen. Megint olyan esendőnek érezte magát, mint amikor először fogta körül a háncsburkolat. Sírt.
-Nem. Nézd csak, korhadt.
Az első szónál fellélegzett, de csak egy pillanatig tartott a megkönnyebbülés. Hiába kímélik meg az életét, csupán haladékot kapott. Ráeszmélt, hogy egy ideje már érezte is a gombákat a testében. Elszörnyedt a sorstól, mely ott lapult valahol egy bizonytalan, jövőbeli időponton. Reszketett és nyüszített a félelemtől.
Mintegy látomásként – megjelent előtte a jövő. Látta, hogy lezuhan a földre, látta, hogy megroppan a dereka. Nem embernek látta magát, de nem is fának. Látta, hogy üregében állatok lelnek búvóhelyre, a gomba tovább nő rajta, végül elporlik a teste, s a földé lesz.
Még mindig didergett a lelke, de már kezdte érteni a sors nagyszerűségét. Hiszen élet fog nőni rajta, növények bújnak ki ott, hol az ő teste élt valamikor. Mégsem olyan rossz ez – vélekedett.
Azután teltek a napok, hónapok, évek, testét már átjárta a gomba szövedéke, fuldokolt és reszketett, de tudta, hogy elmúlik ez is. Amikor pedig érezte, hogy meghal, és kezd feloldódni a végtelenségben, újra fellobbant a gyertya. Újra érezte a kezeit és a lábait, megvolt minden, mi valaha testének része volt. Egy ideig nem tudta, hogyan kell használni őket, azután elindult hazafelé.
A régi ház még ott állt a helyén. De már az unokái is nagyapák voltak. Mikor meglátták, elébe siettek, mintha tudták volna, ki is ő. Ottmaradt velük. A nevét már elfelejtette, de nem is volt szüksége rá: ő volt az Öreg. Egy napon onnan is elköltözött. Talán fa lett újra, gondolták dédunokái, s tudták, hogy nem kell meggyászolniuk.