Gombhoz a kabátot

(A Moly novellaíró kihívására)

Tél kezdete volt, december, még jóval Karácsonyon innen, amikor Chrissie ajándékba kapta a sálat a barátnőjétől. A városka egyik csokoládés hangulatú kávézójában ücsörögtek, próbáltak minél több meleget magukba szívni, mielőtt kilépnének a fagyos, Maine államban szokatlanul hideg estébe, és indulás előtt Mary előhúzott egy selyempapírba burkolt csomagot a táskájából.

– Csak egy apróság. Tudom, hogy sálmániás vagy. Ilyened még biztos nincs.

Tényleg nem volt, és Chrissie mosolyogva tapogatta a kék-szürke csíkos pillekönnyű holmit. Rögtön a nyaka köré is tekerte, jól jön egy kis extra melegség.

Otthon első dolga volt, hogy belebámuljon az előszobatükörbe, és meglepődött, sőt kicsit meg is ijedt, mert olyan sápadtnak és nyúzottnak látta magát, mint talán még sohasem. A sál viszont ragyogott a nyakában, a kék és szürke csíkok sugározták a hideget, akár egy mesebeli, felcsavart gleccser. Chrissie eltűnődött, vajon mihez is tudja felvenni, hisz minden ruhája meghatározhatatlan seszínű: a vajszín és a tojáshéj árnyalatába keveredik némi barack, karamell és pörkölt mogyoró; de inkább azon töprengett, miért fest ilyen rosszul. Hiszen az egész nap kellemesen telt, délelőtt leadta a főnökének a korrigált forrásjegyzéket, utána átment a könyvtárba, kiválasztott pár kalandregényt, majd órákra bevették magukat Maryvel a városszéli kis kávézóba, szóval nincs rá magyarázat, hogy így nézzen ki. De ha valami betegség bujkál benne, jobb, ha nyomban ágyba bújik.

Felvette a barackszínű pizsamáját, és a biztonság kedvéért egy vastag zoknit is előkotort a fiókból. A fürdőszobában, fogmosás közben újra a tükörbe nézett, és meglepődve látta, hogy ezúttal ragyog az arca. Talán egyszerűen csak mások a fényviszonyok? Megnyugodott, de azért jól belecsavarta magát a paplanba.

Másnap reggel megoldódott a rejtély. A mogyoróbarna kabátban jól nézett ki, de amint felvette hozzá az ajándékba kapott sálat, egyszeriben megváltoztak, kifakultak a saját színei. Szóval a sál az oka. A hideg árnyalatok egész egyszerűen nem állnak jól neki. Ha ezt venné fel, mindenkinek magyarázkodhatna, hogy nem beteg, csupán egy optikai disszonancia áldozata.  De akkor mit tegyen ezzel a sállal? Ajándékba kapta, és a barátnője nyilván szeretné, ha viselné.

Pedig tovább kellene ajándékoznia. Valakinek, akinek jól áll. Akinek mondjuk szürkéskék a szeme, a haja pedig… nos, ezt nem tudta pontosan meghatározni. De az biztos, hogy az illetőnek teljesen máshogy kell kinéznie, mint neki.

Napokig hurcolta magával a sálat, de nem sikerült elpasszolnia. Meg különben is, mit szólna a barátnője, ha valaki máson látná viszont? Nem, nem lehet helybélinek továbbadni.

Szerencsére a várost kedvelték a kirándulók. Ez volt az utolsó lakott hely, mielőtt az országút megkezdte volna a több száz méteres emelkedést a hegyek közé, és innen indult a Kis Grabovsky ösvény, mely ugyancsak a hegyekbe vezetett, de gyalogtúrázóknak ígért mesebeli panorámát.

Chrissie is, mint a helybéliek többsége, gyakran elsétált a legközelebbi kilátóig, az még szinte a város része volt, kézenfekvőnek tűnt tehát, hogy oda álljon ki a sállal, és figyelje az idegeneket.

Nem volt könnyű dolga. Nemcsak a színárnyalatokat kellett beazonosítani a sapkák és sálak részleges takarásában, hanem összeszedni a bátorságát, és valamilyen ürüggyel előrukkolni, ha megvan a megfelelő személy. De ez még órák múlva sem történt meg. Mintha minden arra járó nő a spektrum egyazon részéről kapta volna a színeit, valami genetikai anomália révén csupa barna vagy mogyorószínű szem és kreolos bőr jutott volna nekik. De ez részben megmagyarázható volt: férfiak alkották a túrázók többségét, és a nagy hideg miatt belőlük sem volt túl sok.

Chrissie már-már úgy döntött, hogy semmi értelme tovább ácsorogni a hidegben, feladja, hazamegy, berakja a sálat a többi közé, és olykor majd viseli, amikor meglátta a kedvenc színeinek kissé sötétebb és markánsabb árnyalatait egy lassan közeledő férfin. A meredekebb ösvény felől jött, és láthatóan nagyon fáradt volt, de valami békés és könnyed vidámság is sugárzott róla, Chrissie legalábbis nagyon megkapónak találta az arckifejezését. Viszont a szeme és az arcszíne kissé fakónak tűnt, mintha valami letompította volna a fényeit. Kakaóbarna viharkabát, mogyorószínű sál és sapka. Hát persze! Hideg színeket kellene viselnie, például szürkét és kéket.

Ahogy közeledett a férfi, úgy nőtt Chrissieben a feszültség. Megköszörülte a torkát és nagyokat nyelt, és amikor elkezdte a mondókáját, még nem tudta, hogy fogja befejezni, de pár nap múlva már mindketten tudták, hogy a lehető legjobb szavakat találta meg:

– Helló. Felpróbálná ezt a sálat? Mert ahhoz megyek hozzá, akinek jól áll ez a szín.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA