Katasztrófák

(Avagy rímes illusztráció egy matematika tankönyv Katasztrófaelmélet c. fejezetéhez)

 

Kék láng ég, lassú hő,
Lábasban vízfürdő,
Málnából jégkrém fő,
Helyszín – egy vendéglő.

Tönkrement a málnahab:
Forr a víz a krém alatt.
Szórni kéne szitkokat?

*

Gally hajlik szél jöttén
Kiskertünk legszélén,
Meggyfánkon négy ág fél:
Túlhajlás – vészjelzés!

Várható a roppanás,
Messze leng ki minden ág,
Bár parányi változás…

katasztrofaelmelet

A dongó dala

 

Mályvarózsán ült a dongó,
Figyelte a számos, dongó
Szárnyas lényt és dongolkodott.
Jobban mondva: gondolkodott.

Ha két szárnya van, neve légy,
Dongó, darázs, ha szárnya négy.
S ha valakinek három van,
Arra mit mond a rendszertan?

Nem tudta a szegény jószág,
Nem minden szívbe jut jóság,
Három szárny csak egyként lehet:
Kitépik a negyediket.

Dongónk is csak három szárnnyal
Él, de szíve-lelke szárnyal:
Nektárjából beborozva
Mályvarózsát megporozza.

(2010-ben Dalocska egy dongóhoz címmel már publikus volt ez a kis gyerekvers a Poet.hu-n, akkoriban a The fool néven írogattam.)

A fa

 

Vang Jüan gyűlölte a vizet. Már hónapokkal az esős évszak beállta előtt dühöngött, s csak hetekkel a monszun elvonulása után hagyta abba a szitkozódást. De száraz időben is talált okot az elégedetlenségre. Rizs sohase termett elég, a banánültetvénye nem érte meg a belefektetett munkát, a felesége társaságát unta, a fiát élhetetlennek tartotta, semmi nem tudta jókedvre deríteni.
Nemtetszését gyakran közölte is a családjával; ilyenkor ők eltöprengtek, hogyan tehetnének a kedvére, de akárhogyan próbálkoztak, nem jártak sikerrel. Vang Jüan látta ezt is, de ahelyett, hogy erőfeszítésüket megbecsüléssel viszonozta volna, csak dohogott magában.
Pedig ő sem tudta, mi baja. Csak érezte, hogy másképp szeretne élni. Irigyelte minden szomszédját, minden ismerősét, még az ellenségeit is: azt hitte, hogy mind boldogabbak nála.

Egy napon fáért indult az erdőbe, hogy kijavíthassa a házuk megrongálódott cölöplábait. A nagy áradások miatt minden házat magasan a földfelszín fölé építettek, így mikor lezúdult a hegyekből a víz, itt védve voltak. Már mélyen bent jártak az erdőben, mikor egy szép, öreg fa előtt megállt, s elismerően nézegette vastag törzsét. Emelte is a fejszéjét, de a fia felkiáltott.
-Ezt ne!
Vang Jüan meglepődve nézett a fiára. Nem tudta mire vélni felindultságát. Talán sajnálja azt a fát? Ő inkább irigyelte. Hiszen a fa évszázadokig elél békességben, nyugalomban, nem éri bosszúság, sőt, a haláltól sem fél. Meglendítette a fejszét.
Ahogy a fa törzsét érte a fém, a saját derekába is belehasított a fájdalom. Felkiáltott, de nem hallotta a hangját. A fiáét viszont igen: őt szólította kétségbeesetten. Az oldalához kapott volna, de nem tudta megmozdítani a kezeit. Csak a fejét tudta nagy küszködések árán elfordítani egy kicsit. És akkor meglátta, hogy karjai a feje fölött a magasba nyúlnak, elágaznak és levelek nőnek rajtuk. A döbbenettől önkéntelenül hátralépett volna, de nem mozdultak a lábai sem. A földbe gyökereztek. Érezte, hogy átszövik a talajt. Ekkor kezdett el üvölteni tehetetlenségében.
A fia is bénult mozdulatlanságban állt előtte. Csak nézett, és lassan a fejét rázta. Végül mégis elindult visszafelé. Vang Jüan hiába kiáltozott neki, a fiú nem hallott semmit.
Egyedül maradt. Leszállt az est, körülötte susogtak a fák, és ő félt. Olyan gúzsba kötötték, amiből nem szabadulhat.
Amikor halálfélelme kicsit alábbhagyott, figyelni kezdte, mire képes új teste. De csak a nap áldó melegét érezte levelein s a föld hűvös – nedves göröngyeit a gyökerei között. Nyújtózkodott, és követte a szél mozgását. Mindig csak arra, amerre az áramlás visz. Észrevette, hogy jólesik a lélegzés.
Teltek a napok, lassan megbékélt. Néha beszélt a többi fához, s noha halk levélzúgásnál egyéb választ nem kapott tőlük, nem bánta.
Egy reggel arra eszmélt, hogy levelein sajgón verődnek vissza az esőcseppek. Meleg, párás nyár volt, megérkezett a monszun. Gyönyörűnek találta a vízfátyolozta látóhatárt. Sokáig esett. Megszívta magát a talaj, érezte a gyökerei között duzzadó földet.
Tompa fájdalom ragadta ki merengéséből. Megijedt, nem tudta, mi okozhatja. Amikor meglátta lehulló gallyait, megkönnyebbült – semmiség ez -, de azért megsiratta elvesztett leveleit.
Azután elmúlt az eső, elvonult az ár, s olyan lett minden, mint korábban volt.
Múltak az évek, és már nem tartotta számon őket. Élvezte a lét minden örömét, s boldogan nyújtózott egyre magasabbra és egyre mélyebbre. Lombkoronája fölött és gyökérrendszere alatt még világok vannak, amiket egyszer meg fog ismerni.

Egy napon, mikor szinte már nem is gondolt régi életére, újra emberi hangokat hallott. Ketten közeledtek felé, végül megálltak előtte.
-Ez talán jó is lesz. Ugye, apa?
A halálfélelem ugyanúgy belémarkolt, mint azon az évekkel korábbi napon. Hiába értett már sok törvényt, még nem állt készen. Megint olyan esendőnek érezte magát, mint amikor először fogta körül a háncsburkolat. Sírt.
-Nem. Nézd csak, korhadt.
Az első szónál fellélegzett, de csak egy pillanatig tartott a megkönnyebbülés. Hiába kímélik meg az életét, csupán haladékot kapott. Ráeszmélt, hogy egy ideje már érezte is a gombákat a testében. Elszörnyedt a sorstól, mely ott lapult valahol egy bizonytalan, jövőbeli időponton. Reszketett és nyüszített a félelemtől.
Mintegy látomásként – megjelent előtte a jövő. Látta, hogy lezuhan a földre, látta, hogy megroppan a dereka. Nem embernek látta magát, de nem is fának. Látta, hogy üregében állatok lelnek búvóhelyre, a gomba tovább nő rajta, végül elporlik a teste, s a földé lesz.
Még mindig didergett a lelke, de már kezdte érteni a sors nagyszerűségét. Hiszen élet fog nőni rajta, növények bújnak ki ott, hol az ő teste élt valamikor. Mégsem olyan rossz ez – vélekedett.
Azután teltek a napok, hónapok, évek, testét már átjárta a gomba szövedéke, fuldokolt és reszketett, de tudta, hogy elmúlik ez is. Amikor pedig érezte, hogy meghal, és kezd feloldódni a végtelenségben, újra fellobbant a gyertya. Újra érezte a kezeit és a lábait, megvolt minden, mi valaha testének része volt. Egy ideig nem tudta, hogyan kell használni őket, azután elindult hazafelé.
A régi ház még ott állt a helyén. De már az unokái is nagyapák voltak. Mikor meglátták, elébe siettek, mintha tudták volna, ki is ő. Ottmaradt velük. A nevét már elfelejtette, de nem is volt szüksége rá: ő volt az Öreg. Egy napon onnan is elköltözött. Talán fa lett újra, gondolták dédunokái, s tudták, hogy nem kell meggyászolniuk.

Októberi mese

 

Az előző napi kiadós eső úgy átitatta a földet, hogy szinte lekvárszerű lett, a fiú mégis kiment gyújtóst gyűjteni. Volt egy nagy gumicsizmája, így attól nem kellett tartania, hogy sáros lesz, azon viszont bosszankodott, hogy száraz gallyakat nemigen fog találni.
Korábban kellett volna összeszedegetni a lemetszett ágakat, de tavasszal csak otthagyott mindent a fák alatt a földön. Nyáron is tervezte, hogy majd felaprózza őket és papírdobozokba rakja, de vagy más dolga akadt, vagy pedig az idő volt túl forró. Most pedig már ősz van, fűteni kell, és csak egy-egy napra marad abba az eső.
Édesanyja kis rózsaszín metszőollója régi ismerősként simult a kezébe. Volt valahol egy csupa fém, rideg-steril szerszám is, erősebb és nagyobb, de a rózsaszínű kényelmesebb, kedvesebb, és a kis gallyakhoz éppen elég.

A levegő inkább vízgőzből állt, mint oxigénből, a nyáron kóróvá száradt paradicsomok most vadul burjánzó dzsungelt alkottak a kert műveltebb részén. A földre hullott gyümölcsök többsége már eljutott a rothadás késői fázisába, a muslincák hada részegen tobzódott a lakoma fölött. Az émelyítően édes, erjedt szagba a korhadó fák kesernyés kipárolgása és a paradicsomhajtások tömény zöld illatorgiája keveredett. A fiút bántotta, hogy minden igyekezete ellenére a kert alig adott valamit az asztalukra. De a párás fátyolba burkolózó világot mégis csodálta, úgy érezte, Indiában van monszun idején.
Persze soha nem járt még ott. Épp csak annyi pénzük volt, hogy megéljenek belőle, utazásra és egyéb mulatságokra sosem tellett. De azért ő mindig utazott. Képzeletében.
A metszőolló ütemesen csattogott: míg Indiában járt, megtelt a papírdoboz. Hihetetlennek tűnt, hogy száraz gallyak is kerültek bele, egy kisebb halmot elkerült az eső a bodza sűrű lombja alatt. Az átnedvesedett ágak pedig recsegőn, roppanva törtek, ezek is gyorsan meg fognak bent száradni.

A szomszédban gazdag emberek laktak. Legalábbis ezt lehetett gondolni róluk, mert palotának is beillő házuk és két új kocsijuk volt, és havonta legalább egyszer kerti partit rendeztek. A két telket elválasztó sűrű fás-bokros sávon átszűrődő hangok tanúsága szerint télen is. Épp csak látásból ismerték egymást, a zöld határ mintha két földrészt választott volna el, de a zenei ízlésük hasonlított egymásra.
A fiú a gallyak szedegetése közben annyira közel került hozzájuk, hogy véletlenül elcsípett pár szót. „Ha nem lennénk ilyen szegények, kicserélhetnénk a …”
A metszőolló elhallgatott, s a fiú csak állt tátott szájjal. Szóval szegénynek érzik magukat? Akik mesebeli uralkodók leszármazottai voltak képzeletében? Ő pedig épp most járt Indiában. Hálásan és boldogan iramodott vissza a házuk felé.

Vigyázz a zöld madárra

 

A nagy ház a szomszédban gyakran üresen állt. Édesanyám viselt rá gondot, ha távol járt a gazdája. Sorra kinyitogatta, majd becsukta az ablakokat, port törölt, virágot locsolt, és némi madáreleséget szórt ki.

Egy napon én is elkísértem, pedig megfogadtam, hogy soha be nem teszem a lábam abba a házba, melyet a hajdani portánkra épített egy volt barátunk.

Alig pár lépést kellett tenni, a ház a néhai gyümölcsfák helyén állt, közvetlenül az építkezés előtt vágták ki őket. Szép, egészséges, szabadon növő fák voltak, édesapám soha nem metszette egyiket sem, mondván, természetes lombozattal szépek ők, és hoznak bőséges termést így is, csak győzzük megenni. Igaza lett, kilószámra ettük a ranettet, a kajszit, a vajkörtét… – tavalyelőttig. Egyetlen fa menekült meg, egy karcsú kis törpe mandula, de az tőlünk már nem látszott.

A ház jobban nézett ki belülről, mint képzeltem, de azért elég távol állt tőlem a stílusa. A padlót mindenhol vörösesbarna járólap fedte, talán dél-olaszországi teraszokra gondolt a szomszéd, amikor kiválasztotta. A hatást fokozták a fa és kovácsoltvas összhangjából álló bútorok, a nádfonatos térelválasztók, a nagy fadézsákban nevelt leanderek. Az előszobából lehetett kijutni a belső udvarra, tökéletes hatszögű szimmetriája közepén ott állt a kis mandulafa, belekomponálva a térbe, mintegy kiindulópontként a ház szerkesztéséhez, amolyan Odüsszeusz utánérzésként.

Gyorsan körbeszaladtam a házat, azután visszatértem az előszobába, mert vonzott a hintaszék, amit az első pillanatban felfedeztem. Nagy lendülettel ültem bele, csaknem hanyatt zuhantam. Ekkor egy zöld színű kismadár röppent föl mellettem az ülőrúdjára. Olyan különös koreográfiát mutatott be, hogy biztosra vettem, nem igazi, ő sem. Merthogy nem volt egyedül, több kis apróság mozgolódott lent a padlón. Némelyek ugrándoztak, mások szárnyaikkal verdestek, nagyon ügyesen megkomponált játékok voltak, talán napelemmel működhettek, mert csak úgy dőlt be a fény. A zöld kismadár igazgatta a tollát, csicsergett, gyanús volt nagyon, de nem tudhattam biztosan.

Édesanyám megkért, hogy ha nem esik nehezemre, töröljem le a port az ajtók tetejéről. Én könnyedén elérem, neki fel kellene állnia valamire. Nehezen szakadtam el a madarak látványától, de fogtam a törlőrongyot, és mentem.

Azután törölgettem az ajtókat, jártam szobáról szobára, megcsodáltam a legószerűen összeállítható szekrényeket, az absztrakt mintás, intarziás asztalokat, a sok, különböző magasságú kanapét, a fürdőszoba vizes-zöld színvilágát…

És ott, a fürdőszobában ismét lecövekeltem. A közepén egy kis tó csillogott, szélén valami sásszerű növényzet. A sás műanyagból volt, de azt nem gondoltam volna, hogy a tó vize is. Nyilván, hogy be ne poshadjon. Körülötte aprócska játékállatok kaszinóztak. Micsoda passziót talált magának a szomszéd! Láttam egy kis szőrgombócot, az csak billegni tudott, de a többiek madártestű csipegetőgépek voltak. Az eleséget, amit édesanyám szórt ki még korábban, természetesen ott hagyták a földön.

A tó felszínéről egyszer csak kiugrott elém egy béka. Ijedtemben nekiestem a törülközőtartó rudaknak, s mivel engem nem tartottak meg, a fürdőkádba is belevertem a fejem. A madárgépek természetesen meg sem rezzentek.

Miközben fejemet és lehorzsolt könyökömet dajkáltam, berepült a kis zöldi. Egyenesen a kiszórt magok közepén landolt, s az eleség gyorsan fogyni kezdett ütemes csőrkopogtatása nyomán. Szóval te tényleg élsz – szinte elsírtam magam megkönnyebbülésemben. De ekkor a béka visszaugrott a tó felszínére, pontosan oda, ahonnan elindult. Ismét elállt a szívverésem, de elég stabil pozícióban ültem a padlón, újabb baleset kizárva. A gépecskék most is nyugodtan folytatták tevékenységüket, a kismadár se ijedt meg. Mióta élhet vajon a társaságukban?

Azután abbamaradt az össznépi táplálkozás, a gépmadarak és az egyetlen élő inni kezdtek. A nagy többségnek megfelelt a műtó ruganyos művize, de a kis zöldi most nem boldogult. Feje újra és újra visszapattant a gumifelületről. De újra és újra próbálkozott.

Én meg csak bámultam és bámultam, azután összeszedtem magam a padlóról. A kismadár is magához tér majd, és megtalálja a neki való vizet, mint ahogy eddig is.

Visszavánszorogtam az előszobába, hátha tudok még valamit segíteni, de édesanyám szólt, hogy közeledik a szomszéd. Pedig csak másnapra vártuk. Talán most ijedtem meg a legjobban. Még nem készültem fel a találkozásra. A szomszéd meg csak jött, és fogalmam sem volt, hogy mondjam meg neki, hogy magamhoz veszem a zöld madarát.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA