A fa

 

Vang Jüan gyűlölte a vizet. Már hónapokkal az esős évszak beállta előtt dühöngött, s csak hetekkel a monszun elvonulása után hagyta abba a szitkozódást. De száraz időben is talált okot az elégedetlenségre. Rizs sohase termett elég, a banánültetvénye nem érte meg a belefektetett munkát, a felesége társaságát unta, a fiát élhetetlennek tartotta, semmi nem tudta jókedvre deríteni.
Nemtetszését gyakran közölte is a családjával; ilyenkor ők eltöprengtek, hogyan tehetnének a kedvére, de akárhogyan próbálkoztak, nem jártak sikerrel. Vang Jüan látta ezt is, de ahelyett, hogy erőfeszítésüket megbecsüléssel viszonozta volna, csak dohogott magában.
Pedig ő sem tudta, mi baja. Csak érezte, hogy másképp szeretne élni. Irigyelte minden szomszédját, minden ismerősét, még az ellenségeit is: azt hitte, hogy mind boldogabbak nála.

Egy napon fáért indult az erdőbe, hogy kijavíthassa a házuk megrongálódott cölöplábait. A nagy áradások miatt minden házat magasan a földfelszín fölé építettek, így mikor lezúdult a hegyekből a víz, itt védve voltak. Már mélyen bent jártak az erdőben, mikor egy szép, öreg fa előtt megállt, s elismerően nézegette vastag törzsét. Emelte is a fejszéjét, de a fia felkiáltott.
-Ezt ne!
Vang Jüan meglepődve nézett a fiára. Nem tudta mire vélni felindultságát. Talán sajnálja azt a fát? Ő inkább irigyelte. Hiszen a fa évszázadokig elél békességben, nyugalomban, nem éri bosszúság, sőt, a haláltól sem fél. Meglendítette a fejszét.
Ahogy a fa törzsét érte a fém, a saját derekába is belehasított a fájdalom. Felkiáltott, de nem hallotta a hangját. A fiáét viszont igen: őt szólította kétségbeesetten. Az oldalához kapott volna, de nem tudta megmozdítani a kezeit. Csak a fejét tudta nagy küszködések árán elfordítani egy kicsit. És akkor meglátta, hogy karjai a feje fölött a magasba nyúlnak, elágaznak és levelek nőnek rajtuk. A döbbenettől önkéntelenül hátralépett volna, de nem mozdultak a lábai sem. A földbe gyökereztek. Érezte, hogy átszövik a talajt. Ekkor kezdett el üvölteni tehetetlenségében.
A fia is bénult mozdulatlanságban állt előtte. Csak nézett, és lassan a fejét rázta. Végül mégis elindult visszafelé. Vang Jüan hiába kiáltozott neki, a fiú nem hallott semmit.
Egyedül maradt. Leszállt az est, körülötte susogtak a fák, és ő félt. Olyan gúzsba kötötték, amiből nem szabadulhat.
Amikor halálfélelme kicsit alábbhagyott, figyelni kezdte, mire képes új teste. De csak a nap áldó melegét érezte levelein s a föld hűvös – nedves göröngyeit a gyökerei között. Nyújtózkodott, és követte a szél mozgását. Mindig csak arra, amerre az áramlás visz. Észrevette, hogy jólesik a lélegzés.
Teltek a napok, lassan megbékélt. Néha beszélt a többi fához, s noha halk levélzúgásnál egyéb választ nem kapott tőlük, nem bánta.
Egy reggel arra eszmélt, hogy levelein sajgón verődnek vissza az esőcseppek. Meleg, párás nyár volt, megérkezett a monszun. Gyönyörűnek találta a vízfátyolozta látóhatárt. Sokáig esett. Megszívta magát a talaj, érezte a gyökerei között duzzadó földet.
Tompa fájdalom ragadta ki merengéséből. Megijedt, nem tudta, mi okozhatja. Amikor meglátta lehulló gallyait, megkönnyebbült – semmiség ez -, de azért megsiratta elvesztett leveleit.
Azután elmúlt az eső, elvonult az ár, s olyan lett minden, mint korábban volt.
Múltak az évek, és már nem tartotta számon őket. Élvezte a lét minden örömét, s boldogan nyújtózott egyre magasabbra és egyre mélyebbre. Lombkoronája fölött és gyökérrendszere alatt még világok vannak, amiket egyszer meg fog ismerni.

Egy napon, mikor szinte már nem is gondolt régi életére, újra emberi hangokat hallott. Ketten közeledtek felé, végül megálltak előtte.
-Ez talán jó is lesz. Ugye, apa?
A halálfélelem ugyanúgy belémarkolt, mint azon az évekkel korábbi napon. Hiába értett már sok törvényt, még nem állt készen. Megint olyan esendőnek érezte magát, mint amikor először fogta körül a háncsburkolat. Sírt.
-Nem. Nézd csak, korhadt.
Az első szónál fellélegzett, de csak egy pillanatig tartott a megkönnyebbülés. Hiába kímélik meg az életét, csupán haladékot kapott. Ráeszmélt, hogy egy ideje már érezte is a gombákat a testében. Elszörnyedt a sorstól, mely ott lapult valahol egy bizonytalan, jövőbeli időponton. Reszketett és nyüszített a félelemtől.
Mintegy látomásként – megjelent előtte a jövő. Látta, hogy lezuhan a földre, látta, hogy megroppan a dereka. Nem embernek látta magát, de nem is fának. Látta, hogy üregében állatok lelnek búvóhelyre, a gomba tovább nő rajta, végül elporlik a teste, s a földé lesz.
Még mindig didergett a lelke, de már kezdte érteni a sors nagyszerűségét. Hiszen élet fog nőni rajta, növények bújnak ki ott, hol az ő teste élt valamikor. Mégsem olyan rossz ez – vélekedett.
Azután teltek a napok, hónapok, évek, testét már átjárta a gomba szövedéke, fuldokolt és reszketett, de tudta, hogy elmúlik ez is. Amikor pedig érezte, hogy meghal, és kezd feloldódni a végtelenségben, újra fellobbant a gyertya. Újra érezte a kezeit és a lábait, megvolt minden, mi valaha testének része volt. Egy ideig nem tudta, hogyan kell használni őket, azután elindult hazafelé.
A régi ház még ott állt a helyén. De már az unokái is nagyapák voltak. Mikor meglátták, elébe siettek, mintha tudták volna, ki is ő. Ottmaradt velük. A nevét már elfelejtette, de nem is volt szüksége rá: ő volt az Öreg. Egy napon onnan is elköltözött. Talán fa lett újra, gondolták dédunokái, s tudták, hogy nem kell meggyászolniuk.