A fa

 

Vang Jüan gyűlölte a vizet. Már hónapokkal az esős évszak beállta előtt dühöngött, s csak hetekkel a monszun elvonulása után hagyta abba a szitkozódást. De száraz időben is talált okot az elégedetlenségre. Rizs sohase termett elég, a banánültetvénye nem érte meg a belefektetett munkát, a felesége társaságát unta, a fiát élhetetlennek tartotta, semmi nem tudta jókedvre deríteni.
Nemtetszését gyakran közölte is a családjával; ilyenkor ők eltöprengtek, hogyan tehetnének a kedvére, de akárhogyan próbálkoztak, nem jártak sikerrel. Vang Jüan látta ezt is, de ahelyett, hogy erőfeszítésüket megbecsüléssel viszonozta volna, csak dohogott magában.
Pedig ő sem tudta, mi baja. Csak érezte, hogy másképp szeretne élni. Irigyelte minden szomszédját, minden ismerősét, még az ellenségeit is: azt hitte, hogy mind boldogabbak nála.

Egy napon fáért indult az erdőbe, hogy kijavíthassa a házuk megrongálódott cölöplábait. A nagy áradások miatt minden házat magasan a földfelszín fölé építettek, így mikor lezúdult a hegyekből a víz, itt védve voltak. Már mélyen bent jártak az erdőben, mikor egy szép, öreg fa előtt megállt, s elismerően nézegette vastag törzsét. Emelte is a fejszéjét, de a fia felkiáltott.
-Ezt ne!
Vang Jüan meglepődve nézett a fiára. Nem tudta mire vélni felindultságát. Talán sajnálja azt a fát? Ő inkább irigyelte. Hiszen a fa évszázadokig elél békességben, nyugalomban, nem éri bosszúság, sőt, a haláltól sem fél. Meglendítette a fejszét.
Ahogy a fa törzsét érte a fém, a saját derekába is belehasított a fájdalom. Felkiáltott, de nem hallotta a hangját. A fiáét viszont igen: őt szólította kétségbeesetten. Az oldalához kapott volna, de nem tudta megmozdítani a kezeit. Csak a fejét tudta nagy küszködések árán elfordítani egy kicsit. És akkor meglátta, hogy karjai a feje fölött a magasba nyúlnak, elágaznak és levelek nőnek rajtuk. A döbbenettől önkéntelenül hátralépett volna, de nem mozdultak a lábai sem. A földbe gyökereztek. Érezte, hogy átszövik a talajt. Ekkor kezdett el üvölteni tehetetlenségében.
A fia is bénult mozdulatlanságban állt előtte. Csak nézett, és lassan a fejét rázta. Végül mégis elindult visszafelé. Vang Jüan hiába kiáltozott neki, a fiú nem hallott semmit.
Egyedül maradt. Leszállt az est, körülötte susogtak a fák, és ő félt. Olyan gúzsba kötötték, amiből nem szabadulhat.
Amikor halálfélelme kicsit alábbhagyott, figyelni kezdte, mire képes új teste. De csak a nap áldó melegét érezte levelein s a föld hűvös – nedves göröngyeit a gyökerei között. Nyújtózkodott, és követte a szél mozgását. Mindig csak arra, amerre az áramlás visz. Észrevette, hogy jólesik a lélegzés.
Teltek a napok, lassan megbékélt. Néha beszélt a többi fához, s noha halk levélzúgásnál egyéb választ nem kapott tőlük, nem bánta.
Egy reggel arra eszmélt, hogy levelein sajgón verődnek vissza az esőcseppek. Meleg, párás nyár volt, megérkezett a monszun. Gyönyörűnek találta a vízfátyolozta látóhatárt. Sokáig esett. Megszívta magát a talaj, érezte a gyökerei között duzzadó földet.
Tompa fájdalom ragadta ki merengéséből. Megijedt, nem tudta, mi okozhatja. Amikor meglátta lehulló gallyait, megkönnyebbült – semmiség ez -, de azért megsiratta elvesztett leveleit.
Azután elmúlt az eső, elvonult az ár, s olyan lett minden, mint korábban volt.
Múltak az évek, és már nem tartotta számon őket. Élvezte a lét minden örömét, s boldogan nyújtózott egyre magasabbra és egyre mélyebbre. Lombkoronája fölött és gyökérrendszere alatt még világok vannak, amiket egyszer meg fog ismerni.

Egy napon, mikor szinte már nem is gondolt régi életére, újra emberi hangokat hallott. Ketten közeledtek felé, végül megálltak előtte.
-Ez talán jó is lesz. Ugye, apa?
A halálfélelem ugyanúgy belémarkolt, mint azon az évekkel korábbi napon. Hiába értett már sok törvényt, még nem állt készen. Megint olyan esendőnek érezte magát, mint amikor először fogta körül a háncsburkolat. Sírt.
-Nem. Nézd csak, korhadt.
Az első szónál fellélegzett, de csak egy pillanatig tartott a megkönnyebbülés. Hiába kímélik meg az életét, csupán haladékot kapott. Ráeszmélt, hogy egy ideje már érezte is a gombákat a testében. Elszörnyedt a sorstól, mely ott lapult valahol egy bizonytalan, jövőbeli időponton. Reszketett és nyüszített a félelemtől.
Mintegy látomásként – megjelent előtte a jövő. Látta, hogy lezuhan a földre, látta, hogy megroppan a dereka. Nem embernek látta magát, de nem is fának. Látta, hogy üregében állatok lelnek búvóhelyre, a gomba tovább nő rajta, végül elporlik a teste, s a földé lesz.
Még mindig didergett a lelke, de már kezdte érteni a sors nagyszerűségét. Hiszen élet fog nőni rajta, növények bújnak ki ott, hol az ő teste élt valamikor. Mégsem olyan rossz ez – vélekedett.
Azután teltek a napok, hónapok, évek, testét már átjárta a gomba szövedéke, fuldokolt és reszketett, de tudta, hogy elmúlik ez is. Amikor pedig érezte, hogy meghal, és kezd feloldódni a végtelenségben, újra fellobbant a gyertya. Újra érezte a kezeit és a lábait, megvolt minden, mi valaha testének része volt. Egy ideig nem tudta, hogyan kell használni őket, azután elindult hazafelé.
A régi ház még ott állt a helyén. De már az unokái is nagyapák voltak. Mikor meglátták, elébe siettek, mintha tudták volna, ki is ő. Ottmaradt velük. A nevét már elfelejtette, de nem is volt szüksége rá: ő volt az Öreg. Egy napon onnan is elköltözött. Talán fa lett újra, gondolták dédunokái, s tudták, hogy nem kell meggyászolniuk.

Októberi mese

 

Az előző napi kiadós eső úgy átitatta a földet, hogy szinte lekvárszerű lett, a fiú mégis kiment gyújtóst gyűjteni. Volt egy nagy gumicsizmája, így attól nem kellett tartania, hogy sáros lesz, azon viszont bosszankodott, hogy száraz gallyakat nemigen fog találni.
Korábban kellett volna összeszedegetni a lemetszett ágakat, de tavasszal csak otthagyott mindent a fák alatt a földön. Nyáron is tervezte, hogy majd felaprózza őket és papírdobozokba rakja, de vagy más dolga akadt, vagy pedig az idő volt túl forró. Most pedig már ősz van, fűteni kell, és csak egy-egy napra marad abba az eső.
Édesanyja kis rózsaszín metszőollója régi ismerősként simult a kezébe. Volt valahol egy csupa fém, rideg-steril szerszám is, erősebb és nagyobb, de a rózsaszínű kényelmesebb, kedvesebb, és a kis gallyakhoz éppen elég.

A levegő inkább vízgőzből állt, mint oxigénből, a nyáron kóróvá száradt paradicsomok most vadul burjánzó dzsungelt alkottak a kert műveltebb részén. A földre hullott gyümölcsök többsége már eljutott a rothadás késői fázisába, a muslincák hada részegen tobzódott a lakoma fölött. Az émelyítően édes, erjedt szagba a korhadó fák kesernyés kipárolgása és a paradicsomhajtások tömény zöld illatorgiája keveredett. A fiút bántotta, hogy minden igyekezete ellenére a kert alig adott valamit az asztalukra. De a párás fátyolba burkolózó világot mégis csodálta, úgy érezte, Indiában van monszun idején.
Persze soha nem járt még ott. Épp csak annyi pénzük volt, hogy megéljenek belőle, utazásra és egyéb mulatságokra sosem tellett. De azért ő mindig utazott. Képzeletében.
A metszőolló ütemesen csattogott: míg Indiában járt, megtelt a papírdoboz. Hihetetlennek tűnt, hogy száraz gallyak is kerültek bele, egy kisebb halmot elkerült az eső a bodza sűrű lombja alatt. Az átnedvesedett ágak pedig recsegőn, roppanva törtek, ezek is gyorsan meg fognak bent száradni.

A szomszédban gazdag emberek laktak. Legalábbis ezt lehetett gondolni róluk, mert palotának is beillő házuk és két új kocsijuk volt, és havonta legalább egyszer kerti partit rendeztek. A két telket elválasztó sűrű fás-bokros sávon átszűrődő hangok tanúsága szerint télen is. Épp csak látásból ismerték egymást, a zöld határ mintha két földrészt választott volna el, de a zenei ízlésük hasonlított egymásra.
A fiú a gallyak szedegetése közben annyira közel került hozzájuk, hogy véletlenül elcsípett pár szót. „Ha nem lennénk ilyen szegények, kicserélhetnénk a …”
A metszőolló elhallgatott, s a fiú csak állt tátott szájjal. Szóval szegénynek érzik magukat? Akik mesebeli uralkodók leszármazottai voltak képzeletében? Ő pedig épp most járt Indiában. Hálásan és boldogan iramodott vissza a házuk felé.

Örökkévalóság kis hibával

 

Az ablaknál állt és a tájat nézte. Látta a hegyek szabálytalan, a látóhatár széléig húzódó vonulatát, a magasabb csúcsokon a soha el nem olvadó havat. A felhők sem tudtak tőlük szabadulni, mindörökre magukhoz láncolták őket.
A levegő hűvös kék volt, akár az őszi zúzmarás reggelek, de ő még nem látott őszt. A hegyoldalon, melyre az ablaka nézett, mindig nyíltak a gyöngyvesszők és a rozmaringok. A távolság összemosta kissé a színeket, így nem tudta megkülönböztetni a virágok csoportjait, a nevüket is csak véletlenül ismerte meg, amikor botanikusok sétáltak el mellette.
Örült az újonnan szerzett tudásnak, mint mindennek, ami kívülről jutott el hozzá, s nem saját elméjéből merítette. Mert csupán néhány téglát kapott másoktól, jórészt egyedül kellett építkeznie. De azért tudása palotája egyre nőtt, bővült, szépült, hiszen csak gondolkodott, mióta eszét tudta. Csak reménykedhetett benne, hogy stabil és erős is, de még nem tudott bizonyosságot szerezni.
Ennek ellenére jól érezte magát. Minden idejét az ablakban töltötte, a párkányra támaszkodva. Ha lenézett volna, bizonyára szédült volna, de ő mindig felfelé nézett, a hegyre. És kapaszkodott, pedig érezte, biztonságban van odafent. A kastélyt még sohasem látta, nem mozdult ki a szobájából, csak tudta, hogy gyönyörű és nagyon régi lehet.
Egy fiatal férfit bámult mindig, aki marhákat legeltetett a hegyoldalon. Fehér inget és homokszínű térdnadrágot viselt, úgy tűnt, nem érzi a hideget. Az állatai nem kóboroltak el, pedig nem figyelt rájuk. Arra az ablakra függesztette szemeit, melyben ő állt.

Egyszer gyerekek látogatták meg, és akkor megpróbált visszaemlékezni a saját gyerekkorára, de nem sikerült belőle felidéznie semmit. Arra sem emlékezett, ki hozta világra. De saját magáról sem voltak régi emlékképei, amióta eszét tudta, így nézett ki. Bár itt egy kicsit elbizonytalanodott, mert még egyszer sem nézett tükörbe. Csak érezte a finom, arisztokratikus vonásait, a magasan ülő járomcsontokat, a szigorú szürkéskék szemét, a halványra festett száját, érezte testét a rásimuló púderszín selyem alatt. Érezte, hogy szép. Hát mi másért bámulná őt mindegyre az a tehénpásztor? Milyen jó lenne, ha végre otthagyná az állatokat és idejönne hozzá! Vagy talán ő maga is elindulhatna felé. Hihetetlen, hogy eddig eszébe sem jutott, de most nagyon vágyott rá, hogy felfedezze a virágokkal borított hegyoldalt, s utána az egész világot. Csak el kell engednie az ablakpárkányt, és indulhat.

De valami nincs rendben: érezte az arcát, a nyakát, a kezét – a testét azonban csak derékig. Bosszantó, ahogy a külső valóság birtokba tudja venni az életét. Mert ezzel a kis hibával, hogy szoknyát nem festettek neki, nem hajthatja végre a tervét. Eddig azt gondolta, hogy egyszerűen csak fellibben a hegyre. De így?!

litajpo