Lombkorona sugárút

 

Csaknem húsz éve nem járt otthon, és abban sem volt biztos, hogy otthonának nevezheti a helyet, ahova most meg fog érkezni, de ez a szó követelt magának helyet a gondolataiban.

Egy nagy hátizsákja volt és egy kisebb táskája, nem fért bele minden, de csak ennyit bírt el. A kocsi persze elhozta volna az egész összedobozolt életét, de inkább majd apránként, a terv szerint, mert hozzá kell szoknia a változáshoz.

Vonattal érkezett, és a ház felé gyalogolt, ami valaha a szüleié volt. Több generáció is élt már ott, de mindig mindenki elköltözött, oda, ahol könnyebb volt az élet. Szétszéledtek, és új gyökereket eresztettek valahol máshol, gyerekeket neveltek, és azok is elindultak a maguk útján.

Szüleié talán negyven éve lett a régi ház. Csak apróságokat kellett rajta javítani, a falakat erősre és vastagra építették, s a hajdani mesteremberek is precíz munkát hagytak ott. A kert már több erőfeszítést igényelt, mert a kúszónövények szinte az egész területet behálózták, a gyümölcsfák megöregedtek, a rózsák elvadultak – ő is valami ilyesmire számíthat most.

A szülei húsz évig éltek boldogan a házban, de azután megváltozott valami, és elmentek oda, ahol könnyebb, utolérte őket is ez a családi tradíció. Ő pedig másfelé indult, sokkal messzebbre, a határokon is túlra, de nem eresztett gyökereket, csak vándorolt.

Nem tudta, mi mozdulhatott meg a szívében, hogy ennyi idő után visszavágyjon. De egyszerű volt megtervezni a jövőt, azután pedig néhány e-mail és fax elküldése után övé is lett a ház.

A vasútállomás épülete nem volt ismerős, átépítették és más színűre festették azóta, de a hazavezető útra automatikusan rávitték lábai. De azután meg is torpant. Fel volt túrva a járda, a kocsikat is elterelték, arra nem mehetett. Tanácstalanul nézelődött. Mehetne egy párhuzamos utcán, de emlékezett, hogy azok nem szabályosan haladnak, van, amelyik egy félfordulatot leírva csatlakozik egy másikhoz.

Felnézett az égre, és elindult toronyiránt. Térképet nem hozott, és kérdezősködni sem akart még. Egyszer úgyis megérkezik, nem olyan nagy ez a város. Gyalogolt elszántan, hol jobbra, hol balra, hogy tartsa az irányt, úgy érezte, közeledik és távolodik is egyszerre.

Bár racionális döntést hozott, mikor elhatározta, hogy itt telepszik le, és évekre előre megtervezett mindent, nehogy tovább kelljen állnia valami miatt, mint eddig mindenkinek a családból, mégis vágyott egy aprócska jelre, valami külső, független megerősítésre, hogy jó utat választott. Ezek az útakadályok pedig mintha épp azt sugallanák, hogy mégsem.

De mielőtt hatalmába kerítette volna valamilyen bizonytalan szomorúság, vöröses arany ragyogás villant az egyik sarkon túl. Rögtön arra fordult. A hazavezető út akár erre is kanyarodhat, de ha mégsem, legfeljebb betudja egy kis kitérőnek.

Az út fölé karcsú fák lombkoronája hajolt be mindkét oldalról, és bár nem sok levelet hagyott meg a közelgő tél, még az izzó parázsszín és a borostyánsárga volt az uralkodó árnyalat az utca teljes hosszában.

Ő pedig csak nézte, hogy a Nap eléri delelőjét, és ragyog minden. Nem emlékezett erre a fasorra, pedig járnia kellett erre régen, ez egészen biztos.

Azután elmosolyodott. Hát persze! A fákat épp azelőtt ültették, hogy elköltöztek volna. Akkor még csak kis surjángok voltak, most pedig magas, erős törzsű fák fogadják.

Igen, a Lombkorona sugárút fogadta őt. Most már tudta, hogy hazaérkezett.

Ez az írás a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

 

Októberi mese

 

Az előző napi kiadós eső úgy átitatta a földet, hogy szinte lekvárszerű lett, a fiú mégis kiment gyújtóst gyűjteni. Volt egy nagy gumicsizmája, így attól nem kellett tartania, hogy sáros lesz, azon viszont bosszankodott, hogy száraz gallyakat nemigen fog találni.
Korábban kellett volna összeszedegetni a lemetszett ágakat, de tavasszal csak otthagyott mindent a fák alatt a földön. Nyáron is tervezte, hogy majd felaprózza őket és papírdobozokba rakja, de vagy más dolga akadt, vagy pedig az idő volt túl forró. Most pedig már ősz van, fűteni kell, és csak egy-egy napra marad abba az eső.
Édesanyja kis rózsaszín metszőollója régi ismerősként simult a kezébe. Volt valahol egy csupa fém, rideg-steril szerszám is, erősebb és nagyobb, de a rózsaszínű kényelmesebb, kedvesebb, és a kis gallyakhoz éppen elég.

A levegő inkább vízgőzből állt, mint oxigénből, a nyáron kóróvá száradt paradicsomok most vadul burjánzó dzsungelt alkottak a kert műveltebb részén. A földre hullott gyümölcsök többsége már eljutott a rothadás késői fázisába, a muslincák hada részegen tobzódott a lakoma fölött. Az émelyítően édes, erjedt szagba a korhadó fák kesernyés kipárolgása és a paradicsomhajtások tömény zöld illatorgiája keveredett. A fiút bántotta, hogy minden igyekezete ellenére a kert alig adott valamit az asztalukra. De a párás fátyolba burkolózó világot mégis csodálta, úgy érezte, Indiában van monszun idején.
Persze soha nem járt még ott. Épp csak annyi pénzük volt, hogy megéljenek belőle, utazásra és egyéb mulatságokra sosem tellett. De azért ő mindig utazott. Képzeletében.
A metszőolló ütemesen csattogott: míg Indiában járt, megtelt a papírdoboz. Hihetetlennek tűnt, hogy száraz gallyak is kerültek bele, egy kisebb halmot elkerült az eső a bodza sűrű lombja alatt. Az átnedvesedett ágak pedig recsegőn, roppanva törtek, ezek is gyorsan meg fognak bent száradni.

A szomszédban gazdag emberek laktak. Legalábbis ezt lehetett gondolni róluk, mert palotának is beillő házuk és két új kocsijuk volt, és havonta legalább egyszer kerti partit rendeztek. A két telket elválasztó sűrű fás-bokros sávon átszűrődő hangok tanúsága szerint télen is. Épp csak látásból ismerték egymást, a zöld határ mintha két földrészt választott volna el, de a zenei ízlésük hasonlított egymásra.
A fiú a gallyak szedegetése közben annyira közel került hozzájuk, hogy véletlenül elcsípett pár szót. „Ha nem lennénk ilyen szegények, kicserélhetnénk a …”
A metszőolló elhallgatott, s a fiú csak állt tátott szájjal. Szóval szegénynek érzik magukat? Akik mesebeli uralkodók leszármazottai voltak képzeletében? Ő pedig épp most járt Indiában. Hálásan és boldogan iramodott vissza a házuk felé.