A varázsdoboz

 

Utoljára gyerekkoromban nyaraltam az északi hegyek között, így boldogan fogadtam el barátaim meghívását. Csoporttársak voltunk valaha egy jónevű egyetemen, de amikor kezünkbe kaptuk diplománkat, úgy váltunk el, hogy nem voltam benne biztos, találkozunk-e még valaha.
Családom tagjai nagy dínom – dánomot rendeztek nekem, s igencsak meg voltak lepődve, amikor én még a szobámból sem akartam kijönni. Azután persze erőt vettem magamon, és megpróbáltam eljátszani a kötelező szerepet.
Optimista vagyok, gyorsan kisöpröm fejemből a bosszúságokat. Pár nap múlva már nem is gondoltam a diplomaosztón történtekre. No ebben azért nagy szerepe volt a munkámnak is, mely alig hagyott szabad órákat nekem.
És repültek az évek. Amikor felébredtem, bementem a laborba, ha meg elálmosodtam, hazamentem lefeküdni. Néha észrevettem, hogy ünnepnapok is vannak a világon: ilyenkor otthon maradtam és kitakarítottam a disznóólamat.
Már nem emlékszem, mikor ébredtem rá, hogy magányos vagyok. A beosztottaimmal elbeszélgettem persze, de látszott rajtuk, hogy jobban örülnek, ha nem vagyok a közelükben. Szerettem volna kihallgatni őket, vajon mit mondanak rólam a hátam mögött. Régebbi barátnőim is elmaradoztak. Teljesen érthető: ki szeret egy laborban randevúzni?
És éppen amikor végiggondoltam szakmailag sikeres, de egyébként csapnivaló életemet, akkor találtak rám régi barátaim.
Munkatársaim szemén láttam, mennyire örülnek, hogy magukra hagyom őket egy időre. De azért abban is biztos vagyok, hogy őszintén kívántak jó pihenést és szórakozást nekem.

Barátaim háza nagyobb volt, mint ahogy elképzeltem. Egymásba nyíló szobák, kis zugok, lépcsőfordulók. Azt lehetett hinni, tervrajz nélkül dolgoztak az építők. Én egy pici szobácskát kaptam, aminek egyetlen ajtaja a kertre nyílott. Ha beljebb akartam menni a házba, előbb ki kellett mennem az udvarra.
Mások is vendégeskedtek ott rajtam kívül. Egy idős pár: magas, szikár férfi és alacsony, gömbölyded nő. Minden reggel eltűntek, bevették maguk a hegyek közé, este pedig kissé ziláltan, kócos fejjel, mosolyogva érkeztek meg. A férfi éjszakánként kiballagott a házból és nézte a csillagokat.
Volt egy mandulaszemű lány is. Fekete haját kibontva hordta, és csak fehér színű ruhát viselt. Arra gondoltam, Koreából jöhetett. A szalonban üldögélt, körülötte könyvhalmok, kezében írótömb, toll. Soha nem mertem megszólítani. Vártam, hogy felmerüljön, és meglássa, mi van körülötte.
Egy fiatal párt is megfigyeltem. A lány volt az idősebb, de a fiú a komolyabb. Szinte mindig teniszeztek, de egyikük sem értett nagyon hozzá. És állandóan hallottam a nevetgélést, ami tíz percig idegesített, később viszont nagyon bájosnak találtam.
Ekkor határoztam el, hogy beszállok egy kicsit a játékukba, és megtanítok nekik pár trükköt. Az is motoszkált az agyamban, hogy korban inkább illik hozzám a lány. De sajnos nem nagyon tudtam lekötni a figyelmét, a barátjával jóval többet beszélgettem.
De leginkább a kerti asztal mellett üldögéltem egyedül. Az első napokban a félbehagyott munkám aggasztott, s papírt, tollat elővéve felvázoltam a visszatérésem utáni teendőket. Azután észbe kaptam, és hirtelen össze akartam tépni a jegyzeteket, de aztán rájöttem, hogy ez éppen olyan őrültség lenne, így hát csak elraktam a papírokat a tárcámba.
Utána már könyvekkel ücsörögtem a kertben. Hatalmas volt a könyvtárszoba, és a mennyezetig érő polcos szekrények három falat is elfoglaltak. Középen régimódi, ovális faasztal állt öt öblös fotellel, még talán aludni is lehetett volna bennük, de én mégis visszamentem a kertbe, miután kiválasztottam három könyvet. Úgy láttam, ezekkel kellemesen töltöm majd el azt a tizennégy napot, melyhez barátaim jóvoltából jutottam. Bár őket szinte nem is lehetett látni. Épp csak üdvözöltek, mikor megérkeztem, megmutatták a szobámat, kellemes időtöltést kívántak, és … eltűntek.

A megérkezésem utáni hetedik napon kezdődtek a furcsaságok. Reggel az öregek nem indultak el a szokásos gyalogtúrára, sőt ki sem léptek a házból. Azt hittem, megbetegedett valamelyikük, s mivel a férfit megkedveltem, anélkül, hogy szót váltottam volna vele, aggódva indultam befelé, hogy megkeressem őket.
Már szóltam róla, milyen különös volt a szobák elhelyezkedése. Az egyik kisebb fürdőszobához, amit én használtam, először végig kellett menni egy köríves folyosón, azután az abból utolsóként balra nyíló szobán, majd néhány lépcső fölfelé, egy félhomályos öltözőszoba jobbra, majd még egy folyosó, és ennek végében már az a kis helyiség nyílt, mely a fürdőszobával volt szomszédos. Az idős házaspár szobája pedig ezen fürdőszoba mellett volt, néhány lépcsőfokkal feljebb.
Bekopogtam, s mivel nem kaptam választ, rövid tétovázás után beléptem. Nem voltak otthon. Kimentem a belső udvarra, melyre csak tőlük lehetett kijutni, összefogtam egy pillantásba a látványt; a puszpángok és a rózsabokrok belekerültek a képbe, ők nem.
Végigjártam az egész labirintust, egy teremtett lélekkel nem találkoztam.
Majd visszamentem a kertbe, ahol a fiatalok üldögéltek egy diófa alatt. És láss csodát, a koreai lány beszélt. De amint észrevett, elhallgatott. Ideges kérdésemre azt felelték, egész biztosan remekül érzik magukat az öregek.
Délután viszont kijöttek a házból. Ahol nem találtam meg őket. És ragyogtak, mintha ez a szokásosnál is jobb kirándulónap lett volna.
Este, mikor kigyúltak a csillagok, odamentem az öreghez. Kérés nélkül kezdte mutogatni a csillagképeket, és jólesett hallgatni szavait. De amit közvetlen azelőtt mondott, hogy bement volna lefeküdni, megdöbbentett: „Némelyikről csak képzeled, hogy ott vannak.”
Másnap a koreai lány is eltűnt. Megint benyitottam mindenhová, de sem az öregeket, sem őt nem találtam. Rejtekajtókat kezdtem keresni, de néhány óra múltán úgy láttam, hogy nincsenek.
Estére előkerültek. És a házból jöttek ki, ahol egész nap kerestem őket. A koreai lány haja kicsit vizes volt, mintha fürdött volna. Amikor láttam, hogy a könyvtárszoba felé tart, megelőztem egy kerülőúton – nagyon jól ismertem már a labirintust – és az egyik fotelben üldögélve vártam rá.
Amint meglátott, elmosolyodott. Ezt eddig sohasem tette. Én meg csak bámultam, s kétségbeesve próbáltam valami értelmeset mondani.
-Nagyon szeret olvasni, észrevettem… – csak ennyi tellett tőlem.
-A szereplők ki tudnak lépni a könyvekből, ha akarom – felelte, miközben úgy nézett rám, hogy inkább bocsánatot kértem, és magára hagytam. Egyrészt rettenetesen zavarba jöttem, másrészt nem akartam belemenni a témába.
Harmadnap már a fiatal párt se találtam sehol. Vajon hova tűnhetett innen mindenki?
Bebarangoltam a házat, már fejemben volt a térképe, tudtam, hova vezetnek a folyosók, mely helyiségek szomszédosak, hány ajtó van, és hova nyílnak, de semmi. Este pedig az egész társaság kijött a házból. Mindenkinek vizes volt a haja, a fiatalok kicsit le is barnultak. Mintha csak a tengerparton nyaraltak volna. De itt nincs más, csak néhány hegyi folyó, s azok vize is hűvös, csakúgy, mint a levegő, melyet e táj lélegez.
A fiatal párral vacsoráztam. A kérdést, mi három napja foglalkoztatott, nem mertem feltenni. Nekem magamnak kell rájönnöm. Viszont a lány mondott valamit, amin megint csak meglepődtem. „Én születtem előbb, de azért még lehetek a húga.” – s a fiú vállára tette a kezét.

A következő napom hajnalban kezdődött. De hiába állítottam jóval korábbra az ébresztőórámat, átaludtam az eltűnésüket. Kaptam egy teljes magányos napot a kutatásra, gondolkodásra, sőt egy éjszakát is, mert úgy döntöttem, nem fekszek le. Alig volt már pár nap a hazautazásomig, addig mindenképpen meg akartam tudni a titkukat.
Éjszaka kint járkáltam a kertben, s néztem a csillagokat. Próbáltam odaképzelni még egyet a Göncölszekér közepébe. Behunytam a szemem, s amint újra kinyitottam, csakugyan ott volt! Természetesen egy repülőgép jelzéseit láttam, de az éj hátralévő részében alvajáró módjára sétálgattam, csak nagynéha pislogtam egyet-egyet, és azt hiszem, a számat is elfelejtettem becsukni. Reggelre azért helyrerázódtam úgy-ahogy.
Nyolckor kétségbeesve rohantam be a házba, hiszen az előző nap már csak hűlt helyüket leltem e késői órán, de szerencsém volt. Még láttam, amint a koreai lány beteszi maga után az ajtót. Hófehér fürdőruha volt rajta.
Fél perc se telt el, és én is beléptem abba a szobába. Üres volt. És nem volt több ajtaja. Nem emlékszek, hogy jutottam ki a kertbe, amikor már gondolkodni is tudtam, egy rhododendroncserje árnyékában üldögéltem.
Másnap lesbe álltam a folyosón. Nagyon gyerekesnek éreztem magam, de jobb ötletem nem akadt. Nyolc óra után néhány perccel mindannyian besétáltak a szobába, melynek nem volt több ajtaja.
Átvizsgáltam a falat milliméterről milliméterre, végigkopogtattam, nincs-e valahol üreg, a hőmérsékletét sem felejtettem el figyelni, az is jelezhet valamit. De nem tudtam meg semmit. És már nagyon fogytán volt az időm.
Nem figyeltem, merre megyek, a könyvtárszobában eszméltem fel valamikor késő délután. Milyen szép volt a koreai lány, amikor hozzám, csak hozzám beszélt. És a másik lány, akiről kiderült, hogy húga, vagyis talán nővére annak a fiúnak.
Amikor besötétedett, kivittem egy takarót, s leheveredtem a csillagok alatt.

Reggelre megtaláltam a választ. Előkerestem a bőrönd aljáról a fürdőnadrágomat, törülközőt terítettem a vállamra, s járkáltam egy kicsit a tükör előtt. Hiú vagyok, nem tehetek róla.
Ha az a lány lehet húga a saját öccsének, ha az öreg láthat olyan csillagokat is, amiket csak elképzel, ha egy könyv szereplői kiléphetnek a valós világba, én is el tudom hinni, hogy az ajtó mögött hűs vizű tó és puha föveny vár. Csak fürdőruha kell. Kinyitottam az ajtót.
Ott voltak mindannyian. Fürödtek vagy napoztak a parton, a napot mintha a mediterrán tenger adta volna kölcsön, a szél finom illatot hozott valahonnan. A barátaimat is láttam, integettek, örültek nekem.
Én csak sejtettem, mit érzek. Mintha a bűvész lettem volna, aki már ki tudja nyitni a varázsdobozt.