Kiindulópont

A liget melletti játszótér maga a paradicsom. A szivárvány minden színében ragyognak a hinták és a mászókák, a homokozókhoz deszkaülések is tartoznak, mindig virágzik valamelyik cserje vagy fa, a lombok pedig árnyékot adnak az önfeledten rohangáló gyerekeknek és a padokon üldögélő felnőtteknek egyaránt.

Laura homoktortákat készít, és bár nem lenne szabad, beletesz egy kis kavicsot is a formába, hogy minél jobban hasonlítson egy réteges, krémes, gyümölcsös igazihoz. Annyira elmélyül abban, amit csinál, hogy barátnői hangját is csak halk zöngeként érzékeli, és ha felpillant, elmosódó fénycsíkoknak látja a hinták lengését.  Nem szeret hintázni, ha pedig néha mégis belemerészkedik a kétszemélyes hajóba, attól fél, hogy felrepülnek a magasba, onnan pedig szárnyára veszi őket a szél. Bámulni viszont az egyik legjobb dolog a világon, főleg, ha árnyékos és napos területet is átszel az íve. De most az egyik fénycsík lengése hirtelen abbamarad, majd rögtön ezután visítás és ordítás hallatszik. Laura figyelmét magára vonja az események középpontjában álló szőke kisfiú, de aztán elharapózik a zűrzavar, a felnőttek pedig eltakarják a lényeget.

A kisfiút három nap múlva látja legközelebb. Fel van kötve az egyik karja, de úgy hadonászik vele, mintha semmi baja nem lenne. Egy nagymamakorú nő fogja a másik kezét. Laura éppen hazafelé tart édesapjával, és már csak pár méter van hátra a bejáratig, mikor észreveszi, hogy oda nyitnak be ők is. Ugyanabban a házban laknának mindketten? Már majdnem odafutna hozzá, mikor észbe kap: nem is ismeri.

Ezentúl ha reggelente útnak indul édesapjával, nem száll be vele a liftbe, hanem gyalog szalad le a földszintre a hetedikről, és mivel átjárhatók a lépcsőházak, mindig más útvonalat választ. De sosem találkozik a kisfiúval, akinek még a nevét sem tudja.

Évek múlva egy rajzverseny eredményhirdetésén izgul a kiskönyvtárban, és mikor meghallja a nevét harmadik helyezettként, fülig érő szájjal fordul oda barátnőihez. Közben megpillant valakit, akitől egy pillanat alatt lehervad a szájáról a mosoly, s a díjat is úgy veszi át, mintha elvarázsolták volna. Hiába telt el öt év, a fiú nem változott sokat, a merész tekintet s a kissé ferdére húzott száj ugyanaz, csak jó magasra nőtt és a haja lett sötétebb. Laura nem érti, hogy került egyszeriben a hetedikesek közé, és vajon hol volt eddig.

Ezután elmegy minden iskolai programra, amire csak rá tudja szánni magát. A színházlátogatást még élvezi is, bár egy vadidegen lány mellé szól a jegye, a gyalogtúrát viszont legszívesebben feladná. De a sportdélután egész jó, még be is nevez a tollaslabda versenyre, és akkor hirtelen megpillantja azt, aki miatt vállalta ezt az egészet, hogy otthonülő lányból társaságba járó lesz. Egy pillanatra eláll a szívverése, hogy talán a fiú is tollasozik, azt pedig nem bírná ki, ha együtt játszanának, de szerencséje van, a fiú inkább beáll focizni, Laura pedig megnyeri a tollaslabda-versenyt. Még adódik néhány alkalom, egy várlátogatás és egy biciklitúra, ahol mindketten ott vannak, de sosem meri megszólítani. Mit is mondana neki? És miért is akar vele beszélgetni egyáltalán? De legalább a nevét már tudja: Zoltán.

Nyolcadikos korában azon tűnődik, vajon melyik gimnáziumba is járhat most a fiú, majd oda jelentkezik, ahova a legtöbb osztálytársa. Bár szülei szívesebben íratnák be egy jobb iskolába, Laurára hagyják a döntést, aki nem is érti, hogy lehet különbség a gimnáziumok között, elvégre ugyanazt tanítják mindenhol. Két év vesszőfutás után már tudja, és amikor szüleivel a város másik részére költöznek, mindenki számára természetes, hogy iskolát vált. Ekkor már ősz van, pörögnek lefelé a juharfák szárnyas kis termései, az idő egyre hűvösebb, és mindenki szívesebben marad bent az osztálytermek kuckós hangulatú melegségében, minthogy kimerészkedjen a szeles októberbe. Laura gyorsan megtalálja a hangot új osztálytársaival, de a karácsonyi játékra való készülődés olvasztja bele igazán a csapatba.

A téli szünet előtti utolsó napon fellép az iskolai kórus az aulában, s vagy tucatnyi dalt énekelnek el. Annyira varázslatos hangulatot teremtenek, hogy senki sem akarja, hogy abbahagyják, az sem baj, ha elfogynak a karácsonyi dalok, bármit szívesen hallgatnának. Néhány fiú belekezd egy olasz dalba, s Laurának megáll a tekintete az egyiken. Leghátul áll, és mosolyog éneklés közben. Addig bámulja, míg azt érzi, hogy a fiú is őt nézi. Nem változott sokat most sem, mióta nem látta.

A koncert végeztével Laura megint hagyja elúszni a lehetőséget, pedig legszívesebben odamenne és gratulálna. Pedig majdnem egy fél percig is tart a pillanat, de azután Zoltán elmegy az osztálytársaival.

Laura is negyedikes lesz, ideje eldönteni, merre induljon tovább. Nincsenek rossz jegyei, de legszívesebben csak rajzolna és olvasna, mint régen. De hamarosan érkezik a megoldás: véletlenül megismerkedik a lépcsőházban néhány olasz egyetemistával, akik magyar nyelven hallgatják az előadásokat. A lányt lenyűgözi a dallamos nyelv, és mivel minden különösebb gyakorlás nélkül ráragad, úgy dönt, hogy olasz szakra megy az egyetemre, mellé pedig talán választhatná a magyart, azt biztosan meg tudja tanulni.

De a magyar nem jön össze, sok szabadideje van, így hát rajzol. És olaszt tanít gimnazistáknak. Egyszer-egyszer mintha Zoltánt is látná, de fogalma sincs, hogy milyen szakra jár, azt sem tudja, bölcsész-e vagy TTK-s. Egyre kevésbé tartja valószínűnek, hogy megszólítja. Mit is mondana neki? Hogy egy gimnáziumba jártak, és még mindig emlékszik a karácsonyi koncertjükre? És ha még a gólyatáboros ismerősei sem ismerik meg, akkor mit várna attól a fiútól, aki három éve kibámult rá a kórusból. És lehet, hogy nem is őt bámulta. Az viszont lehet, hogy most is jár énekkarra! Nyilván a nagy előadóban tartják a próbákat, egyszer beülhetne meghallgatni.

Egyszer tényleg benéz, és iszonyú unalmasnak találja, csak lalaláznak és mindenféle értelmetlen zagyvaságot énekelnek ugyanazzal a dallammal, és ez így megy a végtelenségig. Végigpásztázza a fiúkat, akik mind hátul ülnek, vigyáznia is kell, ha észrevétlen akar maradni, de nem látja Zoltánt. Kicsit csalódottan, de megnyugodva indul kifelé.

Lassan végéhez közeledik az egyetem, elkészül a diplomamunkája is, de nem akar tanár lenni. Inkább asszisztensként helyezkedik el egy iskolában: fénymásol, segít a könyvtárosnak, terembeosztást készít, vezeti az iskolapszichológus adminisztrációját, és csak néhány magántanítványa van, akiknek olaszt tanít. Rengeteget olvas és rajzol, mint régen.

Egy nap meglát egy hirdetést: rajztanfolyam amatőröknek, és úgy dönt, megnézi. Már elkezdődött, pár órán túl vannak, de még csatlakozhat. Egy főiskolás lány a modell, valószínűleg az oktató barátnője, aki egyébként igazi festő. Nemcsak a lányt rajzolják, hanem beállított csendéleteket is, egyszer pedig ott marasztalják a portást, mert a tanár érdekesnek találja, a legalább hatvan éves férfi pedig boldogan ül le a támla nélküli székre, és marad mozdulatlan hosszú perceken keresztül. Laura élvezi a rajzolást, de mindig elmaszatolja a munkáját egy vizes ecsettel, és amikor a festő észreveszi, csak bámulja. Nagyon jó, mondja neki, egyedi és különleges hatást ért el, csak érdemes lenne belevinni még valamilyen koncepciót. Laura mosolyog, és arra gondol, hogy rendes művészfestékre cseréli a vacak iskolás temperáit, és inkább festeni fog rajzolás helyett.

Amikor hazafelé villamosozik, meglát egy ismerős arcot profilból. Rögtön kizökken a ringatózó álmodozásból, és érzi, hogy gyorsabban ver a szíve. Odamenjen hozzá? Igaz, hogy mindjárt le kell szállnia, de miért is ne mehetne még pár megállónyit? Aztán sóhajt egyet, és megnyomja a leszállásjelzőt.

Egy év múlva kiállítja a képeit az egyik könyvtárban. Finom akvarellek, a háttér mindegyiken ragyog, és minden négyzetcentiméternyi terület más színű. Egy kolléganője jóvoltából lehet itt, aki még kis beszédet is rögtönöz a megnyitón. Laura kicsit elfogódottan álldogál mellette, aztán egyszer csak meglát valakit a könyvekkel teli polcok között.

– Biztos nem emlékszel rám, de már találkoztunk régebben.
Laura nem tud megszólalni, pedig jó mély lélegzetet vesz hozzá.
– Egy iskolába jártunk, és szerintem ugyanarra az egyetemre, csak más szakra, és én egy vagy két évvel fölötted – folytatja a fiú.
Közben jönnek még vendégek, és Laura oda-odabólint nekik, de csak Zoltánra figyel, aki egyre meglepőbb dolgokat mond.
– Megláttam a nevedet a plakáton, és gondoltam, megnézlek. Szerintem már összefutottunk a városban, csak nem volt alkalmam…
– Igen – szólal meg végre Laura.
– Mi igen?
– Tényleg egy iskolába jártunk – ennyit be lehet ismerni. Azt, hogy neki többször is lett volna lehetősége ráköszönnie, a világért sem. De hogy csökkentse kissé a bűntudatát az elhallgatások miatt, elárulja, hogy szerinte már óvodás korukban is találkoztak. Azon gondolkodik, hogy máshogy cselekedne-e, ha újra kezdhetné valahonnan, és arra a következtetésre jut, hogy nem. Ez most nagyon jó kiindulópont, akárhova jutnak is el végül.

szivecske

Ez a novella a Minerva Capitoliuma júniusi számában jelent meg először:

Minerva Capitoliuma – Újrakezdés

És most először történt meg, hogy nem saját fotóval illusztráltam, hanem azzal, amit a Minerva fő szerkesztője, Vidi Rita választott hozzá. Köszönöm szépen a választását!:)

 

Reklámok

Cort AD810

 

Bea akkor szerezte meg a gitárt, amikor az utolsó gimnáziumi nyári szünetben elment egy felvételire felkészítő táborba. Minden nap voltak előadások, sőt számonkérések is, de városnézésre akkor is talált időt, ha a tanulástól vette el. A nagy záróvizsgának egyébként sem volt tétje, a felvételiig még hónapok voltak hátra, és mivel értelmetlennek tartotta a kampányszerű tanulást, meg amúgy is nyár volt, órák után inkább lazítani akart és világot látni. Egy darabig csak sétált az egyetemi épületek között, azután kimerészkedett a campuson túlra.

A várost hatalmasnak, élőnek és pezsgőnek látta. Elég nagy volt, hogy minden beleférjen, amire csak vágyhat, de mégsem érezte benne magát elveszettnek. Még érkezéskor, az állomáson vett egy térképet, be is jelölt rajta pár fontosabb helyet, de amikor rátalált a sétálóutcára, nem volt rá többet szükség. Könyvesboltok, antikvárium, egy kortárs galéria – félt, hogy nem is lesz ideje mindenre. Amikor pedig meglátta a gitárt az egyik kirakatban, úgy érezte, ezért kellett idejönnie.

Nem tudott játszani, de minden vágya az volt, hogy zenélhessen. A gitár pedig az egyik legtöbb lehetőséget kínáló hangszer. Játszhat szólót, kísérhet másokat, feldobhatja a hangulatot bárhol, de akár saját magát is szórakoztathatja esténként.

Szinte az összes pénzét oda kellett érte adnia, de végül egy nagy műanyagtasakban hazacipelhette a gitárt a szállására. Sok mindent nem tudott vele kezdeni, mert nem volt felhangolva, de azért próbálkozott. Tudta, hogy ha majd visszajön egy év múlva az egyetemre, első dolga lesz, hogy keressen egy tanárt. Otthon a könyvek és a tévé segítségével eljuthat egy bizonyos szintre, de ebben a nagyvárosban lesz majd belőle igazi gitáros.

Az egy évből aztán másfél lett, de egyszer csak az Eleanor Rigby akkordjait pengette a tanára lakásán. Nem ment túl jól. Nehéznek találta a technikát, és nem értette, hogy képes annyi ember mégis megtanulni, ő pedig miért nem. Talán gyenge a keze, a csuklója, hogy nem tudja rendesen lefogni a húrokat? Persze a tél is szerepet játszott ebben, elgémberedett kezei csak az óra végére melegedtek át annyira, hogy felvegyék a tempót, de akkor sem brillírozott. A tanár pedig meg volt róla győződve, hogy nem gyakorol eleget, azért nem halad. Tél végén abba is hagyta.

A gitár egy ideig a sarokban porosodott, de nyáron újra elővette, és gyakorolt. Kottákat keresett, és meg is tanult pár egyszerű spanyol táncot, és az ujjbegyein már rég megkeményedett a bőr, mikor a húrokat lefogó keze még mindig nehezményezte az erős igénybevételt, és Bea játéka megmaradt a kezdő szinten. Így nem állhat ki a barátnője esküvőjén, nem szolgáltathat finom háttérzenét a testvére felolvasóestjén…

Később, évek múlva a gitár nyakára valamelyik költözéskor rálépett valaki, és két hangolókulcs is elgörbült. Már nem lehetett rajta játszani, mert percek alatt lehangolódtak a húrok. Bea hangszerjavítót keresett, de a városban nem talált, és egyébként is sok dolga akadt, túlóráznia kellett, úgyhogy megint félretette egy kicsit az álmait.

A határidős munka végeztével nagy ünneplést rendeztek, a város egyik legjobb éttermébe szervezett ebéd után pedig még egy kolléganő is meghívta magához a társaságot. Kényelmes vidéki háza volt sok szobával, és a késő estébe nyúló beszélgetés után Bea ott maradt éjszakára is. Padlástéri szobát kapott, az ablakból éppen látszott a Hold. A szekrény mellett pedig megpillantott egy gitárt.

Úgy nyúlt feléje, mintha a sajátja lenne, aztán észbekapott, és csak nevetett magán, de határozott mozdulatokkal húzta le a zipzárt a tokon. Igen, ez a gitár egész más volt, mint az övé. Már elfelejtett szinte minden valaha ismert kis dalocskát, de ez nem számított, végigpengetett pár akkordot. Aztán csak nézett maga elé – ez nem lehet igaz, könnyedén le tudja fogni a húrokat! Megvizsgálta a gitár nyakát, és döbbenten látta, hogy jóval kisebb a húrmagasság, mint amihez eddig szokott. Ennyi az egész? Erre az apróságra nem jött rá sok év alatt? A tanárja miért nem mondta soha?

Úgy érezte magát, mint aki nehéz bársonyruhában tanul meg táncolni, és csak később jön rá, hogy egy könnyű dresszben is lehet. Most már akárhol játszhat, akármit. A világ újra tele van lehetőségekkel.

gitar2

Ez az írás a Minerva Capitoliuma februári számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/