Képeslap Alexandriából (a kávé világnapján)

 

Kedves M,

Itt vagyunk a szállásunkon, egy kis faházban, melyet közvetlenül a tó fölé építettek. Rossz nyelvek szerint csak egy csónakház, és amit én terasznak mondok, valójában csak egy kis deszkapalló, de nekünk mégis olyan érzés, mintha a város egyik legpompásabb szállodájában laknánk.
Nyilván csodálkozol, hogy nem a tengerpartot választottuk, de itt biztonságosabb nekünk, és ez a tó sokkal inkább kifejezi a várost: a tenger a spanyol és az izraeli partokat is mossa, de a Maryut-tó csak Alexandriáé.
Eddig nagyon kellemesen töltöttük az időt, Narusi is élvezi, bár nem mondja, de pillantásából mindent értek.
Még érzem a déli kávém tetejére hintett frissen darált rózsabors finoman szurkáló ízét, hiába próbáltam erősködni, hogy csak egy könnyű tejeskávét kérek, sem franciául, sem arabul nem beszélek annyira, hogy megértsenek, az angollal pedig hiába próbálkoztam.
Narusi valamilyen világoszöld helyi italkülönlegességet kapott egy öblös bögrében, nagyon ízlett neki, és noha velem ellentétben nem kell majd egész éjszaka az álmatlansággal küszködnie, fent fog maradni velem, hogy együtt bámuljuk a csillagokat. Amúgy sem hagyna soha magamra, és persze én sem őt.
Reggel még megvárjuk, hogy felszálljon a pára a tó fölött, azután sajnos indulnunk kell, mert kezdődik a vadkacsavadászat. Tudod, mit gondolok ezekről a dolgokról, de most nem csak a saját szempontjaim vezérelnek, Narusi esetleg még elkapna egy-két kacsát…

Puszillak, majd írok a következő szállásunkról is,
Sz

Reklámok

A varázsdoboz

 

Utoljára gyerekkoromban nyaraltam az északi hegyek között, így boldogan fogadtam el barátaim meghívását. Csoporttársak voltunk valaha egy jónevű egyetemen, de amikor kezünkbe kaptuk diplománkat, úgy váltunk el, hogy nem voltam benne biztos, találkozunk-e még valaha.
Családom tagjai nagy dínom – dánomot rendeztek nekem, s igencsak meg voltak lepődve, amikor én még a szobámból sem akartam kijönni. Azután persze erőt vettem magamon, és megpróbáltam eljátszani a kötelező szerepet.
Optimista vagyok, gyorsan kisöpröm fejemből a bosszúságokat. Pár nap múlva már nem is gondoltam a diplomaosztón történtekre. No ebben azért nagy szerepe volt a munkámnak is, mely alig hagyott szabad órákat nekem.
És repültek az évek. Amikor felébredtem, bementem a laborba, ha meg elálmosodtam, hazamentem lefeküdni. Néha észrevettem, hogy ünnepnapok is vannak a világon: ilyenkor otthon maradtam és kitakarítottam a disznóólamat.
Már nem emlékszem, mikor ébredtem rá, hogy magányos vagyok. A beosztottaimmal elbeszélgettem persze, de látszott rajtuk, hogy jobban örülnek, ha nem vagyok a közelükben. Szerettem volna kihallgatni őket, vajon mit mondanak rólam a hátam mögött. Régebbi barátnőim is elmaradoztak. Teljesen érthető: ki szeret egy laborban randevúzni?
És éppen amikor végiggondoltam szakmailag sikeres, de egyébként csapnivaló életemet, akkor találtak rám régi barátaim.
Munkatársaim szemén láttam, mennyire örülnek, hogy magukra hagyom őket egy időre. De azért abban is biztos vagyok, hogy őszintén kívántak jó pihenést és szórakozást nekem.

Barátaim háza nagyobb volt, mint ahogy elképzeltem. Egymásba nyíló szobák, kis zugok, lépcsőfordulók. Azt lehetett hinni, tervrajz nélkül dolgoztak az építők. Én egy pici szobácskát kaptam, aminek egyetlen ajtaja a kertre nyílott. Ha beljebb akartam menni a házba, előbb ki kellett mennem az udvarra.
Mások is vendégeskedtek ott rajtam kívül. Egy idős pár: magas, szikár férfi és alacsony, gömbölyded nő. Minden reggel eltűntek, bevették maguk a hegyek közé, este pedig kissé ziláltan, kócos fejjel, mosolyogva érkeztek meg. A férfi éjszakánként kiballagott a házból és nézte a csillagokat.
Volt egy mandulaszemű lány is. Fekete haját kibontva hordta, és csak fehér színű ruhát viselt. Arra gondoltam, Koreából jöhetett. A szalonban üldögélt, körülötte könyvhalmok, kezében írótömb, toll. Soha nem mertem megszólítani. Vártam, hogy felmerüljön, és meglássa, mi van körülötte.
Egy fiatal párt is megfigyeltem. A lány volt az idősebb, de a fiú a komolyabb. Szinte mindig teniszeztek, de egyikük sem értett nagyon hozzá. És állandóan hallottam a nevetgélést, ami tíz percig idegesített, később viszont nagyon bájosnak találtam.
Ekkor határoztam el, hogy beszállok egy kicsit a játékukba, és megtanítok nekik pár trükköt. Az is motoszkált az agyamban, hogy korban inkább illik hozzám a lány. De sajnos nem nagyon tudtam lekötni a figyelmét, a barátjával jóval többet beszélgettem.
De leginkább a kerti asztal mellett üldögéltem egyedül. Az első napokban a félbehagyott munkám aggasztott, s papírt, tollat elővéve felvázoltam a visszatérésem utáni teendőket. Azután észbe kaptam, és hirtelen össze akartam tépni a jegyzeteket, de aztán rájöttem, hogy ez éppen olyan őrültség lenne, így hát csak elraktam a papírokat a tárcámba.
Utána már könyvekkel ücsörögtem a kertben. Hatalmas volt a könyvtárszoba, és a mennyezetig érő polcos szekrények három falat is elfoglaltak. Középen régimódi, ovális faasztal állt öt öblös fotellel, még talán aludni is lehetett volna bennük, de én mégis visszamentem a kertbe, miután kiválasztottam három könyvet. Úgy láttam, ezekkel kellemesen töltöm majd el azt a tizennégy napot, melyhez barátaim jóvoltából jutottam. Bár őket szinte nem is lehetett látni. Épp csak üdvözöltek, mikor megérkeztem, megmutatták a szobámat, kellemes időtöltést kívántak, és … eltűntek.

A megérkezésem utáni hetedik napon kezdődtek a furcsaságok. Reggel az öregek nem indultak el a szokásos gyalogtúrára, sőt ki sem léptek a házból. Azt hittem, megbetegedett valamelyikük, s mivel a férfit megkedveltem, anélkül, hogy szót váltottam volna vele, aggódva indultam befelé, hogy megkeressem őket.
Már szóltam róla, milyen különös volt a szobák elhelyezkedése. Az egyik kisebb fürdőszobához, amit én használtam, először végig kellett menni egy köríves folyosón, azután az abból utolsóként balra nyíló szobán, majd néhány lépcső fölfelé, egy félhomályos öltözőszoba jobbra, majd még egy folyosó, és ennek végében már az a kis helyiség nyílt, mely a fürdőszobával volt szomszédos. Az idős házaspár szobája pedig ezen fürdőszoba mellett volt, néhány lépcsőfokkal feljebb.
Bekopogtam, s mivel nem kaptam választ, rövid tétovázás után beléptem. Nem voltak otthon. Kimentem a belső udvarra, melyre csak tőlük lehetett kijutni, összefogtam egy pillantásba a látványt; a puszpángok és a rózsabokrok belekerültek a képbe, ők nem.
Végigjártam az egész labirintust, egy teremtett lélekkel nem találkoztam.
Majd visszamentem a kertbe, ahol a fiatalok üldögéltek egy diófa alatt. És láss csodát, a koreai lány beszélt. De amint észrevett, elhallgatott. Ideges kérdésemre azt felelték, egész biztosan remekül érzik magukat az öregek.
Délután viszont kijöttek a házból. Ahol nem találtam meg őket. És ragyogtak, mintha ez a szokásosnál is jobb kirándulónap lett volna.
Este, mikor kigyúltak a csillagok, odamentem az öreghez. Kérés nélkül kezdte mutogatni a csillagképeket, és jólesett hallgatni szavait. De amit közvetlen azelőtt mondott, hogy bement volna lefeküdni, megdöbbentett: „Némelyikről csak képzeled, hogy ott vannak.”
Másnap a koreai lány is eltűnt. Megint benyitottam mindenhová, de sem az öregeket, sem őt nem találtam. Rejtekajtókat kezdtem keresni, de néhány óra múltán úgy láttam, hogy nincsenek.
Estére előkerültek. És a házból jöttek ki, ahol egész nap kerestem őket. A koreai lány haja kicsit vizes volt, mintha fürdött volna. Amikor láttam, hogy a könyvtárszoba felé tart, megelőztem egy kerülőúton – nagyon jól ismertem már a labirintust – és az egyik fotelben üldögélve vártam rá.
Amint meglátott, elmosolyodott. Ezt eddig sohasem tette. Én meg csak bámultam, s kétségbeesve próbáltam valami értelmeset mondani.
-Nagyon szeret olvasni, észrevettem… – csak ennyi tellett tőlem.
-A szereplők ki tudnak lépni a könyvekből, ha akarom – felelte, miközben úgy nézett rám, hogy inkább bocsánatot kértem, és magára hagytam. Egyrészt rettenetesen zavarba jöttem, másrészt nem akartam belemenni a témába.
Harmadnap már a fiatal párt se találtam sehol. Vajon hova tűnhetett innen mindenki?
Bebarangoltam a házat, már fejemben volt a térképe, tudtam, hova vezetnek a folyosók, mely helyiségek szomszédosak, hány ajtó van, és hova nyílnak, de semmi. Este pedig az egész társaság kijött a házból. Mindenkinek vizes volt a haja, a fiatalok kicsit le is barnultak. Mintha csak a tengerparton nyaraltak volna. De itt nincs más, csak néhány hegyi folyó, s azok vize is hűvös, csakúgy, mint a levegő, melyet e táj lélegez.
A fiatal párral vacsoráztam. A kérdést, mi három napja foglalkoztatott, nem mertem feltenni. Nekem magamnak kell rájönnöm. Viszont a lány mondott valamit, amin megint csak meglepődtem. „Én születtem előbb, de azért még lehetek a húga.” – s a fiú vállára tette a kezét.

A következő napom hajnalban kezdődött. De hiába állítottam jóval korábbra az ébresztőórámat, átaludtam az eltűnésüket. Kaptam egy teljes magányos napot a kutatásra, gondolkodásra, sőt egy éjszakát is, mert úgy döntöttem, nem fekszek le. Alig volt már pár nap a hazautazásomig, addig mindenképpen meg akartam tudni a titkukat.
Éjszaka kint járkáltam a kertben, s néztem a csillagokat. Próbáltam odaképzelni még egyet a Göncölszekér közepébe. Behunytam a szemem, s amint újra kinyitottam, csakugyan ott volt! Természetesen egy repülőgép jelzéseit láttam, de az éj hátralévő részében alvajáró módjára sétálgattam, csak nagynéha pislogtam egyet-egyet, és azt hiszem, a számat is elfelejtettem becsukni. Reggelre azért helyrerázódtam úgy-ahogy.
Nyolckor kétségbeesve rohantam be a házba, hiszen az előző nap már csak hűlt helyüket leltem e késői órán, de szerencsém volt. Még láttam, amint a koreai lány beteszi maga után az ajtót. Hófehér fürdőruha volt rajta.
Fél perc se telt el, és én is beléptem abba a szobába. Üres volt. És nem volt több ajtaja. Nem emlékszek, hogy jutottam ki a kertbe, amikor már gondolkodni is tudtam, egy rhododendroncserje árnyékában üldögéltem.
Másnap lesbe álltam a folyosón. Nagyon gyerekesnek éreztem magam, de jobb ötletem nem akadt. Nyolc óra után néhány perccel mindannyian besétáltak a szobába, melynek nem volt több ajtaja.
Átvizsgáltam a falat milliméterről milliméterre, végigkopogtattam, nincs-e valahol üreg, a hőmérsékletét sem felejtettem el figyelni, az is jelezhet valamit. De nem tudtam meg semmit. És már nagyon fogytán volt az időm.
Nem figyeltem, merre megyek, a könyvtárszobában eszméltem fel valamikor késő délután. Milyen szép volt a koreai lány, amikor hozzám, csak hozzám beszélt. És a másik lány, akiről kiderült, hogy húga, vagyis talán nővére annak a fiúnak.
Amikor besötétedett, kivittem egy takarót, s leheveredtem a csillagok alatt.

Reggelre megtaláltam a választ. Előkerestem a bőrönd aljáról a fürdőnadrágomat, törülközőt terítettem a vállamra, s járkáltam egy kicsit a tükör előtt. Hiú vagyok, nem tehetek róla.
Ha az a lány lehet húga a saját öccsének, ha az öreg láthat olyan csillagokat is, amiket csak elképzel, ha egy könyv szereplői kiléphetnek a valós világba, én is el tudom hinni, hogy az ajtó mögött hűs vizű tó és puha föveny vár. Csak fürdőruha kell. Kinyitottam az ajtót.
Ott voltak mindannyian. Fürödtek vagy napoztak a parton, a napot mintha a mediterrán tenger adta volna kölcsön, a szél finom illatot hozott valahonnan. A barátaimat is láttam, integettek, örültek nekem.
Én csak sejtettem, mit érzek. Mintha a bűvész lettem volna, aki már ki tudja nyitni a varázsdobozt.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Vigyázz a zöld madárra

 

A nagy ház a szomszédban gyakran üresen állt. Édesanyám viselt rá gondot, ha távol járt a gazdája. Sorra kinyitogatta, majd becsukta az ablakokat, port törölt, virágot locsolt, és némi madáreleséget szórt ki.

Egy napon én is elkísértem, pedig megfogadtam, hogy soha be nem teszem a lábam abba a házba, melyet a hajdani portánkra épített egy volt barátunk.

Alig pár lépést kellett tenni, a ház a néhai gyümölcsfák helyén állt, közvetlenül az építkezés előtt vágták ki őket. Szép, egészséges, szabadon növő fák voltak, édesapám soha nem metszette egyiket sem, mondván, természetes lombozattal szépek ők, és hoznak bőséges termést így is, csak győzzük megenni. Igaza lett, kilószámra ettük a ranettet, a kajszit, a vajkörtét… – tavalyelőttig. Egyetlen fa menekült meg, egy karcsú kis törpe mandula, de az tőlünk már nem látszott.

A ház jobban nézett ki belülről, mint képzeltem, de azért elég távol állt tőlem a stílusa. A padlót mindenhol vörösesbarna járólap fedte, talán dél-olaszországi teraszokra gondolt a szomszéd, amikor kiválasztotta. A hatást fokozták a fa és kovácsoltvas összhangjából álló bútorok, a nádfonatos térelválasztók, a nagy fadézsákban nevelt leanderek. Az előszobából lehetett kijutni a belső udvarra, tökéletes hatszögű szimmetriája közepén ott állt a kis mandulafa, belekomponálva a térbe, mintegy kiindulópontként a ház szerkesztéséhez, amolyan Odüsszeusz utánérzésként.

Gyorsan körbeszaladtam a házat, azután visszatértem az előszobába, mert vonzott a hintaszék, amit az első pillanatban felfedeztem. Nagy lendülettel ültem bele, csaknem hanyatt zuhantam. Ekkor egy zöld színű kismadár röppent föl mellettem az ülőrúdjára. Olyan különös koreográfiát mutatott be, hogy biztosra vettem, nem igazi, ő sem. Merthogy nem volt egyedül, több kis apróság mozgolódott lent a padlón. Némelyek ugrándoztak, mások szárnyaikkal verdestek, nagyon ügyesen megkomponált játékok voltak, talán napelemmel működhettek, mert csak úgy dőlt be a fény. A zöld kismadár igazgatta a tollát, csicsergett, gyanús volt nagyon, de nem tudhattam biztosan.

Édesanyám megkért, hogy ha nem esik nehezemre, töröljem le a port az ajtók tetejéről. Én könnyedén elérem, neki fel kellene állnia valamire. Nehezen szakadtam el a madarak látványától, de fogtam a törlőrongyot, és mentem.

Azután törölgettem az ajtókat, jártam szobáról szobára, megcsodáltam a legószerűen összeállítható szekrényeket, az absztrakt mintás, intarziás asztalokat, a sok, különböző magasságú kanapét, a fürdőszoba vizes-zöld színvilágát…

És ott, a fürdőszobában ismét lecövekeltem. A közepén egy kis tó csillogott, szélén valami sásszerű növényzet. A sás műanyagból volt, de azt nem gondoltam volna, hogy a tó vize is. Nyilván, hogy be ne poshadjon. Körülötte aprócska játékállatok kaszinóztak. Micsoda passziót talált magának a szomszéd! Láttam egy kis szőrgombócot, az csak billegni tudott, de a többiek madártestű csipegetőgépek voltak. Az eleséget, amit édesanyám szórt ki még korábban, természetesen ott hagyták a földön.

A tó felszínéről egyszer csak kiugrott elém egy béka. Ijedtemben nekiestem a törülközőtartó rudaknak, s mivel engem nem tartottak meg, a fürdőkádba is belevertem a fejem. A madárgépek természetesen meg sem rezzentek.

Miközben fejemet és lehorzsolt könyökömet dajkáltam, berepült a kis zöldi. Egyenesen a kiszórt magok közepén landolt, s az eleség gyorsan fogyni kezdett ütemes csőrkopogtatása nyomán. Szóval te tényleg élsz – szinte elsírtam magam megkönnyebbülésemben. De ekkor a béka visszaugrott a tó felszínére, pontosan oda, ahonnan elindult. Ismét elállt a szívverésem, de elég stabil pozícióban ültem a padlón, újabb baleset kizárva. A gépecskék most is nyugodtan folytatták tevékenységüket, a kismadár se ijedt meg. Mióta élhet vajon a társaságukban?

Azután abbamaradt az össznépi táplálkozás, a gépmadarak és az egyetlen élő inni kezdtek. A nagy többségnek megfelelt a műtó ruganyos művize, de a kis zöldi most nem boldogult. Feje újra és újra visszapattant a gumifelületről. De újra és újra próbálkozott.

Én meg csak bámultam és bámultam, azután összeszedtem magam a padlóról. A kismadár is magához tér majd, és megtalálja a neki való vizet, mint ahogy eddig is.

Visszavánszorogtam az előszobába, hátha tudok még valamit segíteni, de édesanyám szólt, hogy közeledik a szomszéd. Pedig csak másnapra vártuk. Talán most ijedtem meg a legjobban. Még nem készültem fel a találkozásra. A szomszéd meg csak jött, és fogalmam sem volt, hogy mondjam meg neki, hogy magamhoz veszem a zöld madarát.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A sárkány égre száll

 

Apámnál hatalmasabb ember nincs a földön: ugyanis ő az Ég fia. Utána én következek a sorban: a császár fia. Apámnak mostanában meggyűlt a baja ezzel az isteni felmenővel, és nem tudja, miként tehetne kedvére: cselekedjen-e, vagy hagyja hömpölyögni a folyót, mely egyre csak duzzad, árad, s egyszer majd elsodor mindent.

Sok – sok éve kezdődtek a bajok, mikor még a legszebb fenyőm – melyben minden nap megcsodálom a tökéletességet – csak mag volt egy toboz levelei között. Akkor még rend tartotta egyben a hatalmat, hogy harmónia is volt-e ez, nem tudom. Most viszont nincs rend, de egyesek azt mondják, ez vezet el a harmóniához.

A császár még nem öreg, de hamarosan meg fog halni. Ha nem születtem volna meg, Cuj Csen lenne az Ég következő fia, az unokatestvérem. Olykor, ha esténként lelkem távozik testemből, látom, melyik úton lépne a mélybe. Látom, hogyan esne az egyenesség, a mérték és az erény csapdájába, pedig nincs híjával az okosságnak. Én nem vagyok olyan okos, mint ő, de tudom, hogy az élet kötelességek egymásutánja, és tudom, hogy az egyenesség, mérték és erény csak megnehezíti boldogulásunkat.

Bomlik a birodalom, felfeslenek a szálak, mennydörög a hegy, itt a mélység. A hivatalnokok zsákja egyre csak telik, olyanok, akár a szarvasbikák az erdőben, agancsaik egyre nagyobbak és veszélyesebbek.

Pao Szeng-Zsu okos, akár a kígyó. Addig mesterkedett, míg ő lett a császár kedvenc tanácsosa. Ekkor már nem volt nehéz elhitetnie apámmal, hogy Csang Hu gonosz terveket sző ellene. Csang Hu nem mintaképe a hűségnek, de a császár emlékezhetne rá, hogy nem mindig a feltűnőbb tollazatú madár éneke száll messzebbre. Cuj Csen, az unokatestvérem felfigyelt ezekre az aggasztó jelekre, de sajnos nem szemlélte meg alaposan az ösvényt, mielőtt elindult rajta.

Mert az unokabátyám a barátjához, Hszüe Feng udvari tanácsoshoz fordult, és nem tudta, hogy a tanácsos éppen Pao Szeng-Zsu legidősebb fiának szánja a lányát. Hszüe Feng őrlődött egy ideig, majd fontosabbnak találván Pao Szeng-Zsu barátságát, kinek árulásában egyébként sem hitt, gyorsan elmondta neki a rágalomnak vélt híreket, miket Cuj Csentől hallott.

Pao Szeng-Zsu pedig, mivel unokatestvéremet nem tehette el láb alól, szövetségest igyekezett találni benne.

Cuj Csen nem ivott a kút posványos vizéből, de tudta, hogy életveszélyes lenne hangosan tiltakoznia, vére hullana a gödörbe. Így hát, míg jobbja színleg a szövetséget pecsételte meg, balja titokban a vállamat veregette. Az egyetlen helyes utat választotta, mégis szenvedett vélt csalárdsága miatt.

Én általa így megkaptam a bizonyosságot: még az Ég is helyesli a tervem, mert az utak feltartóztathatatlanul száguldanak egymás felé.

Az unokatestvérem nem tudja, hogy Pao Szeng-Zsu éppen az én boldogulásomért munkálkodik. De maga Pao Szeng-Zsu sem tudja még. Mert arról nem szerezhetett tudomást, hogy Csang Hunak előléptetést ígértem, ha segíti trónra kerülésemet. Így hát Pao Szeng-Zsu igazat mondott apámnak, bár ő maga az ellenkezőjéről van meggyőződve.

A császár nem vak és nem is süket. Csak éppen nem érti, amit lát és hall. Azt meg végképp nem sejti, hogy éppen én dugom a pálcát a kerekek közé. Majd a végén beavatom. Akkor már helyeselni fogja.

Pao Szeng-Zsu és Csang Hu egymással küzdve fognak elvérezni. A szarvasbikák agancsa összeakad, s mindketten ártalmatlanok lesznek. És elcsitul a robaj, helyreáll a rend, talán nem csak egy emberöltőre, mert hamarosan az én uralkodásomat fogja hírül adni az Égnek a négy szent hegyen meggyújtott tűz s a felfelé kígyózó füstoszlop.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Álmatlanság

 

Későre járt, Áginak már régen ágyban kellett volna lennie. Annyiszor elhatározta, hogy tizenegy előtt lefekszik, de csak néhányszor sikerült betartania. Tudta, hogy az éjfél előtti alvás az igazán pihentető, és neki nagy szüksége is lett volna erre, de valami mindig megakadályozta, hogy időben befejezze az esti szöszmötölést.

Most is csak ücsörgött az ágyán, arrébb rakosgatta a papírokat, néhány tollat, könyvet, a hajcsatjait, rá-rápillantott a monitorra, jött-e újabb levele, de többnyire csak bámult maga elé, és valójában nem csinált semmit. Tudta, hogy ennek nincs értelme, és iszonyú fáradt lesz másnap, mégsem bírt összepakolni és hálóruhába öltözni.

Egyszer csak elsötétült a képernyő. Nem úgy, mint amikor a képernyőkímélő veszi át az uralmat, és megjelennek a fénysebességgel száguldó csillagok, hanem beállt a teljes sötétség. Noha éppen egy papírra firkálgatott spirálvonalakat, azonnal észrevette. És izgatottan várt. Tudta, hogy most mindjárt történni fog még valami.

Lassan, szinte észrevehetetlen változásokkal a szobát megvilágító lámpa fénye is halványodni kezdett, de nem félhomályba ment át, hanem valami rózsás derengésbe. Mintha hajnalodna egy párhuzamos világegyetemben. Várt tovább. És illatok kezdtek kavarogni a rózsaszín fényben. Finom fűszerek, vaníliás szilva, fahéjas alma és a tea párás gőze. Hmm, hát ezért érdemes volt éjszakáznia. Biztos olyan módosult tudatállapotba került már, hogy a legkellemesebb dolgokat vizionálja.

– Kislányom, kiöntöm a teádat! – Édesanyja hangja egyszeriben visszarángatta az itt és most pontjára. – És tettem almát az almasütőbe. Még maradt egy kis szilvás lepény is. Egész éjjel égett nálad a lámpa? Már megint olvastál? De legalább szombat van, majd alszol délután.

Ági sarkig tárta az eddig résnyire nyitott ajtót, és teljes erővel áradt be a rózsaszín fény, az igazi, e világi hajnal.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA