Eltévedtünk?

 

Térkép volt kezemben, mégis tévelyegtünk,
Elbújtak az utcák, és sosem volt terek
Jöttek elő sorban. Értetlen emberek
Csodálkozó szemmel mentek el mellettünk.

Tán régi a térkép? – emlékszem, kérdezted.
Bizonyára – mondtam. – Vagy egy fekete lyuk
Űz csúfot belőlünk, s lehet, meg sem tudjuk,
Elképzelhető, hogy sosem érkezünk meg.

Bár mind reménykedünk, kik az utat rójuk,
Hogy térképünk pontos, történhet varázslat,
Az ésszerűséget sutba is dobhatjuk.

Ha utunkba akad egy-két féregjárat,
Gyorsan célba érünk vagy elveszünk bennük.
Kikerülni nehéz, úgyhogy csak vigyázat!

map

Reklámok

Bűvös ötszögek

 

A bajuszos, középkorú férfi már legalább negyedórája állt az antikvárium kirakata előtt, és a virágmintás fajanszcsészét bámulta. Teázáshoz keresett bögrét, de az áruházakban kaphatók átlagosnak és hétköznapinak tűntek, ő pedig valami egyedibbre vágyott. Ezt viszont már kicsit túlságosan is szépnek érezte ahhoz, hogy használati tárgya legyen, de végül arra a következtetésre jutott, hogy a csésze ivóalkalmatosság, és nem arra való, hogy port ülepítsenek benne.

Amikor a kezébe vette, meglepődött, hogy milyen nagy. A kirakatban kisebbnek látszott, és arra is gondolt, hogy talán bele sem fér a szokásos teaadagja, de ez nyilván csak valamilyen optikai csalódás eredménye lehetett, valószínűleg a körülötte levő dísztárgyak miatt.

Majd azon is elcsodálkozott, hogy még a belsejébe is mintát festettek, ráadásul olyat, ami matematikatanárként gondolkodóba ejtette: két ötszög – egy kék és egy aranyszínű – metszette egymást a csésze alján. Ez el is döntötte a dilemmát: megvette.

***

Késő délután vizet forralt a rezsóján, s kivett a Garzon tea dobozából egy filtert. Még egyetemista korában szokott rá, s az elmúlt harminc év alatt csak néhányszor mulasztotta el a szertartást. A filtert belelógatta a vízforraló edénybe, és a már kész teát a csészébe csorgatta. Sosem főzte túl erősre, és most a világos folyadék mögött tisztán látszott a szokatlan minta.

A kék és arany ötszög metszéspontjai nem voltak szabályosak, egy hajszálnyit elcsúsztak a tökéletestől. Még a tea kortyolgatása közben is figyelte, és azon gondolkozott, hogy arab stílusú díszítőmotívum lehetne. De azok a mesterek nem engedték meg maguknak, hogy hibázzanak. A világ legjobb matematikusai voltak, és tökélyre fejlesztették a lenyűgöző, szimmetrikus csempemintáikat. Ez viszont selejt.

De ahogy lassan átmelegítette a tea, úgy látta, mintha helyükre ugranának a metszéspontok, és utána az ötszögek csúcsaival is történt valami. Bolondság, ez csak a fénytörés miatt lehet, és a felszálló gőz is elhomályosítja a látását.

Gyorsan felhajtotta a maradék teát, és újra megnézte a motívumot. Két ötszög volt kissé pontatlan elrendezésben. Sűrű fejcsóválgatások és bajuszrágcsálgatások közepette rakta a mosogatóba a csészét.

***

Másnap a szokásosnál is szórakozottabban viselkedett: az Alhambra és az euklideszi geometria járt az eszében, pedig a hatodikosoknak magyarázta a számok helyi értékét. Nem lett volna rossz tanár, csak nem általános iskolában kellett volna tanítania. Egyetemisták már értékelték volna a szellemes képzettársításait és a nem éppen tankönyvszerű magyarázatait, és nem gúnyolták volna, ha a bajszát rágcsálva és hadonászva járkál fel s alá a teremben. A háta mögött gyakran hallott elfojtott nevetéseket, és ez egy kicsit bántotta. A legegyszerűbb megoldást választotta: nem foglalkozott velük, elvégre nem voltak zavaróan hangosak.

Míg hazafelé ballagott a tanítás után, a csészéjére gondolt. Állíttassék tehát egy egyenlő oldalú és egyenlő szögletű ötszög, fogalmazta át magában Euklidesz feladványát. De hogyan is kerülnek a képbe az arab csempeminták?

Megint főzött egy teát, s a csészével a kezében a konyhaasztal mellé telepedett. Az ablakon túl már sötét volt, s behallatszott a kocsik távoli, elmosódó zaja.

A kissé szabálytalan dupla ötszög tisztán látszott a teán át, sőt talán még élesebben is, mint előtte. Ahogy lassan kortyolgatott, a kék-arany minta egyszerre szabályossá vált, majd növekedni kezdett, tágulni és magasodni, míg végül fal lett körülötte. Lenyűgözve állt középen, s lassan forgott, szeme itta a látványt. Arra gondolt, leginkább egy arab kávézóhoz hasonlít, s a következő pillanatban már alacsony asztalkákat és körülöttük vörös-arany mintás süppedős párnákat látott, a padlót pedig az ötszögletű Penrose-csempék geometrikus kavalkádja borította. Úgy érezte, valami még hiányzik, s amint másodszor is körbefordult, boltíves ajtó és zsalugáteres ablakok szüntették meg a zártságot. Majd a tárgyak lassan egy színbe olvadtak össze, a fal zsugorodni kezdett, s hamarosan két ötszög lett újra a kiürült csésze alján.

Az első gondolata az volt, hogy bekap egy aszpirint, de amint kibontotta a csomagolásból, már vissza is tette. Hiszen jól érzi magát, csak vizionált egy kicsit. Esetleg megőrült. Erre viszont nem lesz hatással a tabletta.

Másnap mosolyogva vette tudomásul, hogy gondolatai már akkor sem tartják tiszteletben a kijelölt határokat, ha nagyon koncentrál. De legalább nyolcadikosoknak tartott mértanórát, és kicsit továbbvitte a háromszögekről szóló tananyagot az ötszög szerkesztéséig. A gyerekek nem bánták, mert előre megmondta nekik, hogy ez csak kiegészítés, egy kis matematikatörténet, nem fogja számon kérni. Azután elkalandozott a meséléssel egészen a püthagoreusokig, akik az ötszöget az univerzum tökéletes számának tartották, az egyik nebuló pedig bekiabálta, hogy a Pentagon is ilyen alakú.

***

A jól sikerült óra után boldogan sétált haza, még dudorászott is a bajuszrágcsálgatások között. Otthon megfőzte a szokásos teáját, átöntötte a csészébe, és izgatottan várta, hogy látja-e újra az arab kávézót. Nem kellett csalódnia, sőt ezen az estén arra is jutott ideje, hogy kinyissa az ajtót, s kisétáljon a szabadba. Hegyeket várt, és hegyeket látott, csúcsukon hóval, körülöttük felhőkkel, lábaiknál sárga és kék virágokkal. De egyszerre vijjogó hangot hallott, és iszonyodva látta, hogy leomlik a lágy ívű hegyoldal, és darabjaira hullik a táj. Menekülésre már nem is gondolhatott, a következő pillanatban a konyhájában találta magát, félig üres csészéjével a kezében. Pár méternyire tőle a telefon csengett, de meg sem tudott mozdulni, csak az asztal szélét markolta görcsösen.

Még másnap is arra gondolt, hogy beteget jelent, mert folyamatosan a szétszakadó világ emléke kísértette, de azután letett róla, mert fogalma sem volt, hogy mit mondhatna, mi baja van.

Délután megtette az óvintézkedéseket: kihúzta a telefont, kikapcsolta a kapucsengőt, azután pedig beleivott a forró és friss Garzon teába. Az arab kávézója igazán nyugodt hely volt, ücsörgött egy kicsit, és azon töprengett, hogy sikerül egyre hosszabb időt benne töltenie. Talán úgy, mint az álomban, ahol éveket élhet át néhány perc alatt? Az idő csak illúzió, még a hétköznapi világban is másképp telik mindenkinek.

***

Alig várta a délutánokat, hogy elkészíthesse a szokásos teát, és beülhessen a kávézóba. Miután betelt a padlót borító Penrose-csempék bámulásával, kiballagott a szabadba, a hegyek közé. Egyre messzebb sétált, és olykor az is megfordult a fejében, hogy nem megy vissza, de az idő mindig utolérte. Amikor a tea utolsó kortyainál tartott, a kávézó úgy vonzotta vissza magához, akár egy mágnes. Sohasem tudott ellenállni. Ha mégis megpróbálta, szétszakadt körülötte a világ, és fejgörcsök kínozták még órák múlva is.

***

Hetekkel később meglepetés érte. Az egyik hegyen túl olyat látott, amit nem tervezett, amire nem készült. Egy másik épületet. Eddig a kávézó volt az egyetlen, az út kezdete és vége, és most felbukkant valami új és ismeretlen, ami leginkább egy kínai pagodához hasonlított. Szüksége volt néhány napra, hogy az időt kitágítva egyre közelebb juthasson hozzá, és kissé borzongva figyelte az előtűnő szeszélyes ívű hegygerinceket és a mély szakadékokat. Ő a lágyabb formákat szerette, és ilyenre formálta a környező tájat. Ezek viszont az ő közreműködése nélkül születtek, és a pagoda is tőle függetlenül létezik, mert mindig közömbös volt a távol-keleti kultúra iránt. Tehát van itt még valaki. Egy másik embernek ez az épület jelenti az út kezdetét és végét. Találkoznia kell vele.

Amikor végül odaért, bekopogott. De olyan sokáig nem kapott választ, hogy a következő alkalomra kellett halasztania a belépést. Úgy döntött, hogy szokásától eltérően iszik még egy csésze teát, mert nem várhat másnapig, hogy kiderüljön, ki is a másik.

Nem volt bent senki. Talán hozzá hasonlóan sétálgat ő is. De a berendezés alapján nem lehet más, mint egy kínai lány. Vagy egy olyan lány, aki szereti a keleti kultúrát. De az biztos, hogy nő az illető, mert nincs az a férfi, aki cseresznyevirágos selyempárnát és papírból hajtogatott legyezőket tartana az ágya mellett, és rózsaszínű tulipánokat tenne a sárga krizantémok mellé a vázába. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen egy feketére lakkozott ötszögletű tálkát, de ekkor valami megváltozott. Érezte, hogy mindjárt utoléri az idő. Mozdult volna, de nem érezte a kávézó vonzását. Azután látta, hogy zsugorodnak körülötte a falak, s a mennyezet közelében futó minta két ötszöggé válik a szeme előtt.

***

Letette a kiürült csészét a kis kerek asztalra, egy csillogó kövekkel kirakott doboz és egy réz gyertyatartó mellé. De hát az ő asztalán nincs semmi ilyesmi! Sőt az asztala egy közönséges ebédlőasztal viaszosvászon abrosszal! Azután a kezére tévedt tekintete. A zöld selyemblúz fodros ujja alól éppen kilátszottak a tökéletesre manikűrözött körmei.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ez az írás a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg először.

A kötet címe: Illúziók

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Lombkorona sugárút

 

Csaknem húsz éve nem járt otthon, és abban sem volt biztos, hogy otthonának nevezheti a helyet, ahova most meg fog érkezni, de ez a szó követelt magának helyet a gondolataiban.

Egy nagy hátizsákja volt és egy kisebb táskája, nem fért bele minden, de csak ennyit bírt el. A kocsi persze elhozta volna az egész összedobozolt életét, de inkább majd apránként, a terv szerint, mert hozzá kell szoknia a változáshoz.

Vonattal érkezett, és a ház felé gyalogolt, ami valaha a szüleié volt. Több generáció is élt már ott, de mindig mindenki elköltözött, oda, ahol könnyebb volt az élet. Szétszéledtek, és új gyökereket eresztettek valahol máshol, gyerekeket neveltek, és azok is elindultak a maguk útján.

Szüleié talán negyven éve lett a régi ház. Csak apróságokat kellett rajta javítani, a falakat erősre és vastagra építették, s a hajdani mesteremberek is precíz munkát hagytak ott. A kert már több erőfeszítést igényelt, mert a kúszónövények szinte az egész területet behálózták, a gyümölcsfák megöregedtek, a rózsák elvadultak – ő is valami ilyesmire számíthat most.

A szülei húsz évig éltek boldogan a házban, de azután megváltozott valami, és elmentek oda, ahol könnyebb, utolérte őket is ez a családi tradíció. Ő pedig másfelé indult, sokkal messzebbre, a határokon is túlra, de nem eresztett gyökereket, csak vándorolt.

Nem tudta, mi mozdulhatott meg a szívében, hogy ennyi idő után visszavágyjon. De egyszerű volt megtervezni a jövőt, azután pedig néhány e-mail és fax elküldése után övé is lett a ház.

A vasútállomás épülete nem volt ismerős, átépítették és más színűre festették azóta, de a hazavezető útra automatikusan rávitték lábai. De azután meg is torpant. Fel volt túrva a járda, a kocsikat is elterelték, arra nem mehetett. Tanácstalanul nézelődött. Mehetne egy párhuzamos utcán, de emlékezett, hogy azok nem szabályosan haladnak, van, amelyik egy félfordulatot leírva csatlakozik egy másikhoz.

Felnézett az égre, és elindult toronyiránt. Térképet nem hozott, és kérdezősködni sem akart még. Egyszer úgyis megérkezik, nem olyan nagy ez a város. Gyalogolt elszántan, hol jobbra, hol balra, hogy tartsa az irányt, úgy érezte, közeledik és távolodik is egyszerre.

Bár racionális döntést hozott, mikor elhatározta, hogy itt telepszik le, és évekre előre megtervezett mindent, nehogy tovább kelljen állnia valami miatt, mint eddig mindenkinek a családból, mégis vágyott egy aprócska jelre, valami külső, független megerősítésre, hogy jó utat választott. Ezek az útakadályok pedig mintha épp azt sugallanák, hogy mégsem.

De mielőtt hatalmába kerítette volna valamilyen bizonytalan szomorúság, vöröses arany ragyogás villant az egyik sarkon túl. Rögtön arra fordult. A hazavezető út akár erre is kanyarodhat, de ha mégsem, legfeljebb betudja egy kis kitérőnek.

Az út fölé karcsú fák lombkoronája hajolt be mindkét oldalról, és bár nem sok levelet hagyott meg a közelgő tél, még az izzó parázsszín és a borostyánsárga volt az uralkodó árnyalat az utca teljes hosszában.

Ő pedig csak nézte, hogy a Nap eléri delelőjét, és ragyog minden. Nem emlékezett erre a fasorra, pedig járnia kellett erre régen, ez egészen biztos.

Azután elmosolyodott. Hát persze! A fákat épp azelőtt ültették, hogy elköltöztek volna. Akkor még csak kis surjángok voltak, most pedig magas, erős törzsű fák fogadják.

Igen, a Lombkorona sugárút fogadta őt. Most már tudta, hogy hazaérkezett.

Ez az írás a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

 

Képeslap Alexandriából (a kávé világnapján)

 

Kedves M,

Itt vagyunk a szállásunkon, egy kis faházban, melyet közvetlenül a tó fölé építettek. Rossz nyelvek szerint csak egy csónakház, és amit én terasznak mondok, valójában csak egy kis deszkapalló, de nekünk mégis olyan érzés, mintha a város egyik legpompásabb szállodájában laknánk.
Nyilván csodálkozol, hogy nem a tengerpartot választottuk, de itt biztonságosabb nekünk, és ez a tó sokkal inkább kifejezi a várost: a tenger a spanyol és az izraeli partokat is mossa, de a Maryut-tó csak Alexandriáé.
Eddig nagyon kellemesen töltöttük az időt, Narusi is élvezi, bár nem mondja, de pillantásából mindent értek.
Még érzem a déli kávém tetejére hintett frissen darált rózsabors finoman szurkáló ízét, hiába próbáltam erősködni, hogy csak egy könnyű tejeskávét kérek, sem franciául, sem arabul nem beszélek annyira, hogy megértsenek, az angollal pedig hiába próbálkoztam.
Narusi valamilyen világoszöld helyi italkülönlegességet kapott egy öblös bögrében, nagyon ízlett neki, és noha velem ellentétben nem kell majd egész éjszaka az álmatlansággal küszködnie, fent fog maradni velem, hogy együtt bámuljuk a csillagokat. Amúgy sem hagyna soha magamra, és persze én sem őt.
Reggel még megvárjuk, hogy felszálljon a pára a tó fölött, azután sajnos indulnunk kell, mert kezdődik a vadkacsavadászat. Tudod, mit gondolok ezekről a dolgokról, de most nem csak a saját szempontjaim vezérelnek, Narusi esetleg még elkapna egy-két kacsát…

Puszillak, majd írok a következő szállásunkról is,
Sz

A varázsdoboz

 

Utoljára gyerekkoromban nyaraltam az északi hegyek között, így boldogan fogadtam el barátaim meghívását. Csoporttársak voltunk valaha egy jónevű egyetemen, de amikor kezünkbe kaptuk diplománkat, úgy váltunk el, hogy nem voltam benne biztos, találkozunk-e még valaha.
Családom tagjai nagy dínom – dánomot rendeztek nekem, s igencsak meg voltak lepődve, amikor én még a szobámból sem akartam kijönni. Azután persze erőt vettem magamon, és megpróbáltam eljátszani a kötelező szerepet.
Optimista vagyok, gyorsan kisöpröm fejemből a bosszúságokat. Pár nap múlva már nem is gondoltam a diplomaosztón történtekre. No ebben azért nagy szerepe volt a munkámnak is, mely alig hagyott szabad órákat nekem.
És repültek az évek. Amikor felébredtem, bementem a laborba, ha meg elálmosodtam, hazamentem lefeküdni. Néha észrevettem, hogy ünnepnapok is vannak a világon: ilyenkor otthon maradtam és kitakarítottam a disznóólamat.
Már nem emlékszem, mikor ébredtem rá, hogy magányos vagyok. A beosztottaimmal elbeszélgettem persze, de látszott rajtuk, hogy jobban örülnek, ha nem vagyok a közelükben. Szerettem volna kihallgatni őket, vajon mit mondanak rólam a hátam mögött. Régebbi barátnőim is elmaradoztak. Teljesen érthető: ki szeret egy laborban randevúzni?
És éppen amikor végiggondoltam szakmailag sikeres, de egyébként csapnivaló életemet, akkor találtak rám régi barátaim.
Munkatársaim szemén láttam, mennyire örülnek, hogy magukra hagyom őket egy időre. De azért abban is biztos vagyok, hogy őszintén kívántak jó pihenést és szórakozást nekem.

Barátaim háza nagyobb volt, mint ahogy elképzeltem. Egymásba nyíló szobák, kis zugok, lépcsőfordulók. Azt lehetett hinni, tervrajz nélkül dolgoztak az építők. Én egy pici szobácskát kaptam, aminek egyetlen ajtaja a kertre nyílott. Ha beljebb akartam menni a házba, előbb ki kellett mennem az udvarra.
Mások is vendégeskedtek ott rajtam kívül. Egy idős pár: magas, szikár férfi és alacsony, gömbölyded nő. Minden reggel eltűntek, bevették maguk a hegyek közé, este pedig kissé ziláltan, kócos fejjel, mosolyogva érkeztek meg. A férfi éjszakánként kiballagott a házból és nézte a csillagokat.
Volt egy mandulaszemű lány is. Fekete haját kibontva hordta, és csak fehér színű ruhát viselt. Arra gondoltam, Koreából jöhetett. A szalonban üldögélt, körülötte könyvhalmok, kezében írótömb, toll. Soha nem mertem megszólítani. Vártam, hogy felmerüljön, és meglássa, mi van körülötte.
Egy fiatal párt is megfigyeltem. A lány volt az idősebb, de a fiú a komolyabb. Szinte mindig teniszeztek, de egyikük sem értett nagyon hozzá. És állandóan hallottam a nevetgélést, ami tíz percig idegesített, később viszont nagyon bájosnak találtam.
Ekkor határoztam el, hogy beszállok egy kicsit a játékukba, és megtanítok nekik pár trükköt. Az is motoszkált az agyamban, hogy korban inkább illik hozzám a lány. De sajnos nem nagyon tudtam lekötni a figyelmét, a barátjával jóval többet beszélgettem.
De leginkább a kerti asztal mellett üldögéltem egyedül. Az első napokban a félbehagyott munkám aggasztott, s papírt, tollat elővéve felvázoltam a visszatérésem utáni teendőket. Azután észbe kaptam, és hirtelen össze akartam tépni a jegyzeteket, de aztán rájöttem, hogy ez éppen olyan őrültség lenne, így hát csak elraktam a papírokat a tárcámba.
Utána már könyvekkel ücsörögtem a kertben. Hatalmas volt a könyvtárszoba, és a mennyezetig érő polcos szekrények három falat is elfoglaltak. Középen régimódi, ovális faasztal állt öt öblös fotellel, még talán aludni is lehetett volna bennük, de én mégis visszamentem a kertbe, miután kiválasztottam három könyvet. Úgy láttam, ezekkel kellemesen töltöm majd el azt a tizennégy napot, melyhez barátaim jóvoltából jutottam. Bár őket szinte nem is lehetett látni. Épp csak üdvözöltek, mikor megérkeztem, megmutatták a szobámat, kellemes időtöltést kívántak, és … eltűntek.

A megérkezésem utáni hetedik napon kezdődtek a furcsaságok. Reggel az öregek nem indultak el a szokásos gyalogtúrára, sőt ki sem léptek a házból. Azt hittem, megbetegedett valamelyikük, s mivel a férfit megkedveltem, anélkül, hogy szót váltottam volna vele, aggódva indultam befelé, hogy megkeressem őket.
Már szóltam róla, milyen különös volt a szobák elhelyezkedése. Az egyik kisebb fürdőszobához, amit én használtam, először végig kellett menni egy köríves folyosón, azután az abból utolsóként balra nyíló szobán, majd néhány lépcső fölfelé, egy félhomályos öltözőszoba jobbra, majd még egy folyosó, és ennek végében már az a kis helyiség nyílt, mely a fürdőszobával volt szomszédos. Az idős házaspár szobája pedig ezen fürdőszoba mellett volt, néhány lépcsőfokkal feljebb.
Bekopogtam, s mivel nem kaptam választ, rövid tétovázás után beléptem. Nem voltak otthon. Kimentem a belső udvarra, melyre csak tőlük lehetett kijutni, összefogtam egy pillantásba a látványt; a puszpángok és a rózsabokrok belekerültek a képbe, ők nem.
Végigjártam az egész labirintust, egy teremtett lélekkel nem találkoztam.
Majd visszamentem a kertbe, ahol a fiatalok üldögéltek egy diófa alatt. És láss csodát, a koreai lány beszélt. De amint észrevett, elhallgatott. Ideges kérdésemre azt felelték, egész biztosan remekül érzik magukat az öregek.
Délután viszont kijöttek a házból. Ahol nem találtam meg őket. És ragyogtak, mintha ez a szokásosnál is jobb kirándulónap lett volna.
Este, mikor kigyúltak a csillagok, odamentem az öreghez. Kérés nélkül kezdte mutogatni a csillagképeket, és jólesett hallgatni szavait. De amit közvetlen azelőtt mondott, hogy bement volna lefeküdni, megdöbbentett: „Némelyikről csak képzeled, hogy ott vannak.”
Másnap a koreai lány is eltűnt. Megint benyitottam mindenhová, de sem az öregeket, sem őt nem találtam. Rejtekajtókat kezdtem keresni, de néhány óra múltán úgy láttam, hogy nincsenek.
Estére előkerültek. És a házból jöttek ki, ahol egész nap kerestem őket. A koreai lány haja kicsit vizes volt, mintha fürdött volna. Amikor láttam, hogy a könyvtárszoba felé tart, megelőztem egy kerülőúton – nagyon jól ismertem már a labirintust – és az egyik fotelben üldögélve vártam rá.
Amint meglátott, elmosolyodott. Ezt eddig sohasem tette. Én meg csak bámultam, s kétségbeesve próbáltam valami értelmeset mondani.
-Nagyon szeret olvasni, észrevettem… – csak ennyi tellett tőlem.
-A szereplők ki tudnak lépni a könyvekből, ha akarom – felelte, miközben úgy nézett rám, hogy inkább bocsánatot kértem, és magára hagytam. Egyrészt rettenetesen zavarba jöttem, másrészt nem akartam belemenni a témába.
Harmadnap már a fiatal párt se találtam sehol. Vajon hova tűnhetett innen mindenki?
Bebarangoltam a házat, már fejemben volt a térképe, tudtam, hova vezetnek a folyosók, mely helyiségek szomszédosak, hány ajtó van, és hova nyílnak, de semmi. Este pedig az egész társaság kijött a házból. Mindenkinek vizes volt a haja, a fiatalok kicsit le is barnultak. Mintha csak a tengerparton nyaraltak volna. De itt nincs más, csak néhány hegyi folyó, s azok vize is hűvös, csakúgy, mint a levegő, melyet e táj lélegez.
A fiatal párral vacsoráztam. A kérdést, mi három napja foglalkoztatott, nem mertem feltenni. Nekem magamnak kell rájönnöm. Viszont a lány mondott valamit, amin megint csak meglepődtem. „Én születtem előbb, de azért még lehetek a húga.” – s a fiú vállára tette a kezét.

A következő napom hajnalban kezdődött. De hiába állítottam jóval korábbra az ébresztőórámat, átaludtam az eltűnésüket. Kaptam egy teljes magányos napot a kutatásra, gondolkodásra, sőt egy éjszakát is, mert úgy döntöttem, nem fekszek le. Alig volt már pár nap a hazautazásomig, addig mindenképpen meg akartam tudni a titkukat.
Éjszaka kint járkáltam a kertben, s néztem a csillagokat. Próbáltam odaképzelni még egyet a Göncölszekér közepébe. Behunytam a szemem, s amint újra kinyitottam, csakugyan ott volt! Természetesen egy repülőgép jelzéseit láttam, de az éj hátralévő részében alvajáró módjára sétálgattam, csak nagynéha pislogtam egyet-egyet, és azt hiszem, a számat is elfelejtettem becsukni. Reggelre azért helyrerázódtam úgy-ahogy.
Nyolckor kétségbeesve rohantam be a házba, hiszen az előző nap már csak hűlt helyüket leltem e késői órán, de szerencsém volt. Még láttam, amint a koreai lány beteszi maga után az ajtót. Hófehér fürdőruha volt rajta.
Fél perc se telt el, és én is beléptem abba a szobába. Üres volt. És nem volt több ajtaja. Nem emlékszek, hogy jutottam ki a kertbe, amikor már gondolkodni is tudtam, egy rhododendroncserje árnyékában üldögéltem.
Másnap lesbe álltam a folyosón. Nagyon gyerekesnek éreztem magam, de jobb ötletem nem akadt. Nyolc óra után néhány perccel mindannyian besétáltak a szobába, melynek nem volt több ajtaja.
Átvizsgáltam a falat milliméterről milliméterre, végigkopogtattam, nincs-e valahol üreg, a hőmérsékletét sem felejtettem el figyelni, az is jelezhet valamit. De nem tudtam meg semmit. És már nagyon fogytán volt az időm.
Nem figyeltem, merre megyek, a könyvtárszobában eszméltem fel valamikor késő délután. Milyen szép volt a koreai lány, amikor hozzám, csak hozzám beszélt. És a másik lány, akiről kiderült, hogy húga, vagyis talán nővére annak a fiúnak.
Amikor besötétedett, kivittem egy takarót, s leheveredtem a csillagok alatt.

Reggelre megtaláltam a választ. Előkerestem a bőrönd aljáról a fürdőnadrágomat, törülközőt terítettem a vállamra, s járkáltam egy kicsit a tükör előtt. Hiú vagyok, nem tehetek róla.
Ha az a lány lehet húga a saját öccsének, ha az öreg láthat olyan csillagokat is, amiket csak elképzel, ha egy könyv szereplői kiléphetnek a valós világba, én is el tudom hinni, hogy az ajtó mögött hűs vizű tó és puha föveny vár. Csak fürdőruha kell. Kinyitottam az ajtót.
Ott voltak mindannyian. Fürödtek vagy napoztak a parton, a napot mintha a mediterrán tenger adta volna kölcsön, a szél finom illatot hozott valahonnan. A barátaimat is láttam, integettek, örültek nekem.
Én csak sejtettem, mit érzek. Mintha a bűvész lettem volna, aki már ki tudja nyitni a varázsdobozt.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA