A hét testvér balladája

 

Útnak indult a hét testvér,
Mögöttük a néma város.
Apjuk, anyjuk már rég nem él,
Nevük, múltjuk bűntől sáros,
Lelkük nyugtot nyerni remélt.

Múlt az idő, fogyott az út,
Bízták: a vész másfelé jár.
De a múlt sötét pokolkút:
Sebes szárnyú vándormadár
Lehagyta az első fiút.

A második egyre nézte,
Merre jár a fényes félhold,
Bármit megtett volna érte,
Halványuljon már a vérfolt,
S vált a reggel éjsötétre.

Vihar dúlt a mező felett,
Egy kis kunyhó két szobája
Szállást adott mindőjüknek.
Halk neszezés hajnaltájba`
A harmadik merre lehet?

A negyedik dalt írt éppen
Búcsúzóul a szép lánynak,
Kinél voltak vendégségben.
A holnap már őt sem látja,
Hangja repül csak a szélben.

Az ötödik merengene
Esőcseppek dobolásán,
Merre jár a sors kereke,
Áldozatokból elég már,
De elgurult minden perce.

A hatodik jót kacagott,
Majd a kedve dühbe fordult,
Egy balladát még elmondott,
Mielőtt a rőt láng kihunyt,
És lezuhant a telehold.

A hetedik énekelget,
Tudja, útja örökké tart,
A halál őt nem váltja meg,
Nem várja a békés túlpart,
Hisz életre ítéltetett.

20161108_162251-2

Helycsere

Helycsere

Az egész házban sötét volt, csak az utcai lámpa fénye derengett be az ablakon. A férfi a hűtőszekrény előtt ácsorgott, majd kivette a piros fazekat, s tejet öntött egy mázas bögrébe. Miután feltette a főzőlapra, átballagott a fürdőszobába egy törülközőért.
Olyan hirtelen fordult hátra, mintha kígyó marta volna meg. Egyelőre nem látott semmit, sötétbe burkolózott a sarok, ahonnan a motozást hallotta, és az ablakon beszűrődő fény is egyre halványodott. Elindult az ajtó felé, hogy lámpást gyújtson, de útját állták. Egy fej vicsorgott rá.
Gondolkodás nélkül futni kezdett az ellenkező irányba, de ott volt a fal. Az ablakot pedig vasrács védte. Villámgyorsan félrehajolt, és az ajtó felé vetődött. Sikerült kijutnia a folyosóra, s rohant tovább eszeveszetten. Úgy tűnt, jó ideje fut már, de még mindig nem érte el a folyosó végét. Hátranézni nem mert, de érezte, hogy közel jár üldözője. Végre eljutott az ajtóig, de hiába rángatta a kilincset, nem engedelmeskedett neki. Pedig úgy érezte, ha kijut a házból, megmenekült.
Ehelyett küszködhetett tovább. Biztos volt benne, hogy ugyanazt a cselt nem vetheti be még egyszer, ezért hirtelen úgy döntött, szembefordul üldözőjével, s harcolni fog.
Egy öregember arcát látta, a száj különös, gúnyos grimaszba rándult, a szemek mély üregekből villantak rá.
Körülnézett, mit használhatna fegyverként, nem bírta rávenni magát, hogy puszta kézzel támadja. És nem is engedheti túl közel magához, hisz ki tudja, mire képes.
A következő pillanatot csak gyors reflexeinek köszönhette, éppen hátra tudott ugrani a karmok elől. De ellenfele csupán egy fej, mivel karmolhatta volna meg? A mozdulatot viszont tisztán látta. Ekkor jött rá, hogy álmodik.
Egy pillanat múlva már ébren volt. Teste verejtékben fürdött, szíve legalább háromszoros sebességgel vert. Felült az ágyban, és behunyt szemmel lazítani próbált. Mikor kicsit megnyugodott, úgy döntött, megfürdik, s talán már nem is fekszik vissza. Közel a reggel.
Amint megfordult, hogy felvehesse a papucsát, elállt a szívverése. Az ágya melletti asztalkán meglátta a fejet. Ordítva rohant ki a szobából.

Beletellett egy időbe, mire eszébe jutott, hogy ő maga mintázta meg előző nap a fejet agyagból. Azelőtt soha nem szobrászkodott, ez volt az első próbálkozása, de úgy vélte, hogy remekművet alkotott. A szobor viszont nem vicsorgott, mint álombeli mása, vén, ráncos, szép öregember volt. Különösnek találta, hogy csupán a száj átformálásával milyen kísérteties arccá változtatta álma.
A fejet nem modell után mintázta, de míg formálta, olykor a tükörbe nézett, hogy ne kövessen el alapvető anatómiai hibákat. Megfigyelte, hogyan emelkedik ki az orr, hogyan süllyed be a szemüreg, milyen a fül formája. Amit látott, továbbította az agyagnak, kissé eltúlozva a részleteket. És egy egyéniség bontakozott ki a holt anyagból. Rokonszenvesnek tűnt, de kissé vadnak. Találomra elkezdte öregíteni, hátha szelídebb lesz. Ráncokkal szabdalta fel az arcot, mélyebbre véste a szemeket, szélesített az állon. Amikor egy kedvesen hunyorgó öregember nézett rá, úgy ítélte, hogy kész.

A következő éjjel is megérkezett a rémálom. Újra végigüldözte a házon a fej, s nem jött rá, hogy álmodja csupán. Ébredés után viszont már nem rémült meg annyira a valódi szobor láttán.
De amint jobban megszemlélte, elfehéredett. A szájzug kezdett felfelé húzódni, éppen csak egy kicsit, de nem volt kétsége afelől, hogy ez a torz grimasz felé vezető út első fázisrajza.
Megpróbált visszaemlékezni, hogyan jutott eszébe, hogy szobrot készítsen, de mintha nem lett volna előzménye a gondolatnak.
Az alkotás folyamatát viszont fel tudta idézni. Az nyugtalanította, hogy a tükörbe nézett munka közben. Mert így önmagából is átvitt valamit a fejbe. Ki tudja, talán épp így fog kinézni, ha megöregszik. Korábban már gondolt rá, hogy összetöri, de most visszarettent.
A fej minden éjszakáját tönkretette. Reggelente kimerülten, karikás szemmel és zihálva ébredt. A szobor viszont szemmel láthatóan nem változott, a halvány gúny megmaradt szájszögletében olyannak, amilyennek az első rémálom után látta.
És ez ejtette ismét gondolkodóba. Talán ez csak az út kijelölése, az első lépés, de a többit neki kell megtennie.

Az agyag furcsa módon nem száradt még ki, noha hetek óta megkapta már a formáját. Emlékezetébe idézte az álombeli torz vigyort, s nekilátott, hogy a szobrot is olyanná tegye. Most sokkal nehezebb dolga volt, de estig megbirkózott a feladattal. A szobrot azután faládába zárta, és egy egész doboznyi szöggel kalapálta rá a fedelet.
Azon az éjszakán sokat álmodott. Végtelen tölgyerdőkről, hegyekről, távoli városokról. Megjelent az öregember feje is egy múzeum tárlójában. A grimasz letörlődött róla.

Ajtók

 

A lenolaj szaga az egész lépcsőházat elárasztotta. Tereza aggódott kicsit, hogy esetleg valaki majd szóvá teszi, de azért lendületesen kente a bejárati ajtót. Évente egyszer végigmázolta az ablakokat és a régi asztalt, úgy gondolta, hogy ezzel jót tesz a fának. Az ajtóhoz most nyúlt először, mert úgy látta, mintha kissé megkopott volna az évek alatt a fénye. Előtte áttörölgette, hátha csak a por miatt fakóbb, de miután teljesen megszáradt a vörösesbarnára festett felület, egyértelművé vált, hogy itt is be kell vetnie a sűrű, borostyánsárga színű csodakencét.

Az ajtónak egyébként is szépnek és impozánsnak kell lennie: ha vonzó a bejárat, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátai, sőt néha még a szomszédok is benéztek, ahogy a lenolaj szagát egy kis házi pékség illata váltotta fel. Tereza majdnem minden este sütött magának pár kis kiflit, kalácsot, mert nagyon szerette a friss, ropogós héjukat. Ilyenkor kiült a miniatűr erkélyére, és nézte a külvárosi fényeket, a távoli házakat a kis kertekkel. Valami hasonlóra vágyakozott ő is.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy kétszárnyú ajtót fest, és csorog az ecsetből a sűrű, sárga, enyvszerű festék, ahogy a vödörből mártogatja. Tisztán és élesen emlékezett a képre, mikor felébredt, és még hetekig vele maradt egy különös, melengető érzés.

***

Az ősz utolsó langymeleg napja volt, amikor Tereza végre nekilátott a kétszárnyú ajtó igazi festésének. Előtte már megtisztította, finoman lesmirglizte, átkente, lealapozta, és most jöhetett a tényleges festék, a halványsárga bézses árnyalatú sűrű folyadék, ami úgy csorgott le az ecsetjéről, akár a méz.

Újságpapírokat terített a padlóra és a kinti teraszra is, de őt magát nem védte semmi. Létra híján egy székre állt fel, hogy az ajtó tetejét is elérje. Kényelmetlen volt a lépegetés fel és le, mert a festékesvödröt nem tudta magasabbra tenni, de ez egyáltalán nem számított. Szinte fülig ért a szája boldogságában, ahogy nézte a ház fala mentén kúszó vadszőlőt és az előkertből a lépcsőre hajló futórózsa hajtásait.

Lassan elkészült. A karját egészen könyékig bepöttyözte a festék, és a nadrágjára is húzott véletlenül pár csíkot. Egy régi trikóját vágta szét még korábban törlőruhának, erre öntött most hígítót. Ahogy a kezét tisztogatta, elképzelte, milyen gyönyörű lesz a bejárat, ha a virágos dézsák is visszakerülnek a helyükre. Az őszi díszfüvek, a medvetalp, a gyöngyvessző, és az a pár tő szamóca, amit nemrég szabadított ki a kertben a gaz alól.

Ha majd teljesen kész lesz, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátok, ő pedig sütötte újra a péksüteményeit. Esténként a teraszon ücsörögtek, és bámulták a csillagokat.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy íves, ablakos faajtót fest aranyló sárgásbarnára és valamilyen különös kékre, és mintha egy mondóka is hallatszott volna a közelből. Mikor felébredt, még emlékezett a festék mesebeli színére: habosliláskék. A mondókát azonban sehogy sem tudta felidézni.

***

A kerti kávézó már majdnem készen állt a nyitásra, Tereza az utolsó simításokat végezte az íves bejárati ajtón: néhány indát és levelet festett még a szélére. A festék a kéknek valamilyen józan árnyalata volt, de ezt a jelzőt másra szinte nem is lehetett ráhúzni. Amikor átvette a rétegelt lemezből kivágott betűket a fatelepen, és az esztergályos megkérdezte tőle, hogy vajon milyen szót fog kirakni belőlük, ő csak annyit felelt, hogy jöjjön el a kávézóba, és majd akkor meglátja. Azután pedig, mikor honlapot tervezett, és lefoglalta az üzlet nevét, rájött, hogy ez nem pont azt a célcsoportot vonzza majd, akikre eredetileg gondolt, de talán így még jobb lesz. Végül is gabonakávét szolgálnak fel, gyerekek is ihatják. Később pedig úgy látta, bár lehet, hogy tévedett, hogy még a hatósági ellenőrök is mosolyogtak rajta, mikor megszállták a kávézóját, és megszemlélték a cikóriás, zabpelyhes és kókuszreszelékes dobozokkal feltöltött kis raktárát, a magtejkészítő turmixgépét, a kis krómozott mosogatót, a kézmosót, a mellékhelyiségeket… Persze azután szigorú ábrázattal álltak a takarítási ütemterve és a kémiai biztonsági kockázatelemzése fölött, de végül nem találtak hibát semmiben. Most pedig festette a leveles indákat a zománckék festékkel, és dúdolta a mondókát, ami szerencsére mégis eszébe jutott: Cikória, manória, szekfű, gyömbér, gyanória…

Az aranybarnára festett betűk az ajtó fölött íveltek át, ott a hátteret festette kékre. Remélte, hogy másoknak is tetszeni fog, mert akkor sokan el fognak jönni. S egyszer talán az is, akire vár.

Ezután sokáig nem álmodott ajtókról. A Manória kávézó négy asztala közül valamelyiknél mindig ült valaki. Volt, hogy csak a barátai, de jöttek kisgyerekes anyukák is. Teltek az évek, pár kisgyereket látott is felnőni, mert havonta ellátogattak hozzá.

Amikor sok évvel később újra egy ajtóval álmodott, az már olyan hatalmas volt, hogy szinte az egész látóterét betöltötte. A szélein fehér és ezüst szikrák ragyogtak, és körülötte lágyan hullámzott a fény. Hiszen ezt az ajtót a csillagok tartják, azért ekkora! Vajon ezt hogyan fogja lefesteni? De mögötte biztosan ott lesz valaki, aki őt várja.

*

*

Ez az írás a Minerva Capitoliuma decemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Vigyázz a zöld madárra

 

A nagy ház a szomszédban gyakran üresen állt. Édesanyám viselt rá gondot, ha távol járt a gazdája. Sorra kinyitogatta, majd becsukta az ablakokat, port törölt, virágot locsolt, és némi madáreleséget szórt ki.

Egy napon én is elkísértem, pedig megfogadtam, hogy soha be nem teszem a lábam abba a házba, melyet a hajdani portánkra épített egy volt barátunk.

Alig pár lépést kellett tenni, a ház a néhai gyümölcsfák helyén állt, közvetlenül az építkezés előtt vágták ki őket. Szép, egészséges, szabadon növő fák voltak, édesapám soha nem metszette egyiket sem, mondván, természetes lombozattal szépek ők, és hoznak bőséges termést így is, csak győzzük megenni. Igaza lett, kilószámra ettük a ranettet, a kajszit, a vajkörtét… – tavalyelőttig. Egyetlen fa menekült meg, egy karcsú kis törpe mandula, de az tőlünk már nem látszott.

A ház jobban nézett ki belülről, mint képzeltem, de azért elég távol állt tőlem a stílusa. A padlót mindenhol vörösesbarna járólap fedte, talán dél-olaszországi teraszokra gondolt a szomszéd, amikor kiválasztotta. A hatást fokozták a fa és kovácsoltvas összhangjából álló bútorok, a nádfonatos térelválasztók, a nagy fadézsákban nevelt leanderek. Az előszobából lehetett kijutni a belső udvarra, tökéletes hatszögű szimmetriája közepén ott állt a kis mandulafa, belekomponálva a térbe, mintegy kiindulópontként a ház szerkesztéséhez, amolyan Odüsszeusz utánérzésként.

Gyorsan körbeszaladtam a házat, azután visszatértem az előszobába, mert vonzott a hintaszék, amit az első pillanatban felfedeztem. Nagy lendülettel ültem bele, csaknem hanyatt zuhantam. Ekkor egy zöld színű kismadár röppent föl mellettem az ülőrúdjára. Olyan különös koreográfiát mutatott be, hogy biztosra vettem, nem igazi, ő sem. Merthogy nem volt egyedül, több kis apróság mozgolódott lent a padlón. Némelyek ugrándoztak, mások szárnyaikkal verdestek, nagyon ügyesen megkomponált játékok voltak, talán napelemmel működhettek, mert csak úgy dőlt be a fény. A zöld kismadár igazgatta a tollát, csicsergett, gyanús volt nagyon, de nem tudhattam biztosan.

Édesanyám megkért, hogy ha nem esik nehezemre, töröljem le a port az ajtók tetejéről. Én könnyedén elérem, neki fel kellene állnia valamire. Nehezen szakadtam el a madarak látványától, de fogtam a törlőrongyot, és mentem.

Azután törölgettem az ajtókat, jártam szobáról szobára, megcsodáltam a legószerűen összeállítható szekrényeket, az absztrakt mintás, intarziás asztalokat, a sok, különböző magasságú kanapét, a fürdőszoba vizes-zöld színvilágát…

És ott, a fürdőszobában ismét lecövekeltem. A közepén egy kis tó csillogott, szélén valami sásszerű növényzet. A sás műanyagból volt, de azt nem gondoltam volna, hogy a tó vize is. Nyilván, hogy be ne poshadjon. Körülötte aprócska játékállatok kaszinóztak. Micsoda passziót talált magának a szomszéd! Láttam egy kis szőrgombócot, az csak billegni tudott, de a többiek madártestű csipegetőgépek voltak. Az eleséget, amit édesanyám szórt ki még korábban, természetesen ott hagyták a földön.

A tó felszínéről egyszer csak kiugrott elém egy béka. Ijedtemben nekiestem a törülközőtartó rudaknak, s mivel engem nem tartottak meg, a fürdőkádba is belevertem a fejem. A madárgépek természetesen meg sem rezzentek.

Miközben fejemet és lehorzsolt könyökömet dajkáltam, berepült a kis zöldi. Egyenesen a kiszórt magok közepén landolt, s az eleség gyorsan fogyni kezdett ütemes csőrkopogtatása nyomán. Szóval te tényleg élsz – szinte elsírtam magam megkönnyebbülésemben. De ekkor a béka visszaugrott a tó felszínére, pontosan oda, ahonnan elindult. Ismét elállt a szívverésem, de elég stabil pozícióban ültem a padlón, újabb baleset kizárva. A gépecskék most is nyugodtan folytatták tevékenységüket, a kismadár se ijedt meg. Mióta élhet vajon a társaságukban?

Azután abbamaradt az össznépi táplálkozás, a gépmadarak és az egyetlen élő inni kezdtek. A nagy többségnek megfelelt a műtó ruganyos művize, de a kis zöldi most nem boldogult. Feje újra és újra visszapattant a gumifelületről. De újra és újra próbálkozott.

Én meg csak bámultam és bámultam, azután összeszedtem magam a padlóról. A kismadár is magához tér majd, és megtalálja a neki való vizet, mint ahogy eddig is.

Visszavánszorogtam az előszobába, hátha tudok még valamit segíteni, de édesanyám szólt, hogy közeledik a szomszéd. Pedig csak másnapra vártuk. Talán most ijedtem meg a legjobban. Még nem készültem fel a találkozásra. A szomszéd meg csak jött, és fogalmam sem volt, hogy mondjam meg neki, hogy magamhoz veszem a zöld madarát.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA