Katasztrófák

(Avagy rímes illusztráció egy matematika tankönyv Katasztrófaelmélet c. fejezetéhez)

 

Kék láng ég, lassú hő,
Lábasban vízfürdő,
Málnából jégkrém fő,
Helyszín – egy vendéglő.

Tönkrement a málnahab:
Forr a víz a krém alatt.
Szórni kéne szitkokat?

*

Gally hajlik szél jöttén
Kiskertünk legszélén,
Meggyfánkon négy ág fél:
Túlhajlás – vészjelzés!

Várható a roppanás,
Messze leng ki minden ág,
Bár parányi változás…

katasztrofaelmelet

Reklámok

Cort AD810

 

Bea akkor szerezte meg a gitárt, amikor az utolsó gimnáziumi nyári szünetben elment egy felvételire felkészítő táborba. Minden nap voltak előadások, sőt számonkérések is, de városnézésre akkor is talált időt, ha a tanulástól vette el. A nagy záróvizsgának egyébként sem volt tétje, a felvételiig még hónapok voltak hátra, és mivel értelmetlennek tartotta a kampányszerű tanulást, meg amúgy is nyár volt, órák után inkább lazítani akart és világot látni. Egy darabig csak sétált az egyetemi épületek között, azután kimerészkedett a campuson túlra.

A várost hatalmasnak, élőnek és pezsgőnek látta. Elég nagy volt, hogy minden beleférjen, amire csak vágyhat, de mégsem érezte benne magát elveszettnek. Még érkezéskor, az állomáson vett egy térképet, be is jelölt rajta pár fontosabb helyet, de amikor rátalált a sétálóutcára, nem volt rá többet szükség. Könyvesboltok, antikvárium, egy kortárs galéria – félt, hogy nem is lesz ideje mindenre. Amikor pedig meglátta a gitárt az egyik kirakatban, úgy érezte, ezért kellett idejönnie.

Nem tudott játszani, de minden vágya az volt, hogy zenélhessen. A gitár pedig az egyik legtöbb lehetőséget kínáló hangszer. Játszhat szólót, kísérhet másokat, feldobhatja a hangulatot bárhol, de akár saját magát is szórakoztathatja esténként.

Szinte az összes pénzét oda kellett érte adnia, de végül egy nagy műanyagtasakban hazacipelhette a gitárt a szállására. Sok mindent nem tudott vele kezdeni, mert nem volt felhangolva, de azért próbálkozott. Tudta, hogy ha majd visszajön egy év múlva az egyetemre, első dolga lesz, hogy keressen egy tanárt. Otthon a könyvek és a tévé segítségével eljuthat egy bizonyos szintre, de ebben a nagyvárosban lesz majd belőle igazi gitáros.

Az egy évből aztán másfél lett, de egyszer csak az Eleanor Rigby akkordjait pengette a tanára lakásán. Nem ment túl jól. Nehéznek találta a technikát, és nem értette, hogy képes annyi ember mégis megtanulni, ő pedig miért nem. Talán gyenge a keze, a csuklója, hogy nem tudja rendesen lefogni a húrokat? Persze a tél is szerepet játszott ebben, elgémberedett kezei csak az óra végére melegedtek át annyira, hogy felvegyék a tempót, de akkor sem brillírozott. A tanár pedig meg volt róla győződve, hogy nem gyakorol eleget, azért nem halad. Tél végén abba is hagyta.

A gitár egy ideig a sarokban porosodott, de nyáron újra elővette, és gyakorolt. Kottákat keresett, és meg is tanult pár egyszerű spanyol táncot, és az ujjbegyein már rég megkeményedett a bőr, mikor a húrokat lefogó keze még mindig nehezményezte az erős igénybevételt, és Bea játéka megmaradt a kezdő szinten. Így nem állhat ki a barátnője esküvőjén, nem szolgáltathat finom háttérzenét a testvére felolvasóestjén…

Később, évek múlva a gitár nyakára valamelyik költözéskor rálépett valaki, és két hangolókulcs is elgörbült. Már nem lehetett rajta játszani, mert percek alatt lehangolódtak a húrok. Bea hangszerjavítót keresett, de a városban nem talált, és egyébként is sok dolga akadt, túlóráznia kellett, úgyhogy megint félretette egy kicsit az álmait.

A határidős munka végeztével nagy ünneplést rendeztek, a város egyik legjobb éttermébe szervezett ebéd után pedig még egy kolléganő is meghívta magához a társaságot. Kényelmes vidéki háza volt sok szobával, és a késő estébe nyúló beszélgetés után Bea ott maradt éjszakára is. Padlástéri szobát kapott, az ablakból éppen látszott a Hold. A szekrény mellett pedig megpillantott egy gitárt.

Úgy nyúlt feléje, mintha a sajátja lenne, aztán észbekapott, és csak nevetett magán, de határozott mozdulatokkal húzta le a zipzárt a tokon. Igen, ez a gitár egész más volt, mint az övé. Már elfelejtett szinte minden valaha ismert kis dalocskát, de ez nem számított, végigpengetett pár akkordot. Aztán csak nézett maga elé – ez nem lehet igaz, könnyedén le tudja fogni a húrokat! Megvizsgálta a gitár nyakát, és döbbenten látta, hogy jóval kisebb a húrmagasság, mint amihez eddig szokott. Ennyi az egész? Erre az apróságra nem jött rá sok év alatt? A tanárja miért nem mondta soha?

Úgy érezte magát, mint aki nehéz bársonyruhában tanul meg táncolni, és csak később jön rá, hogy egy könnyű dresszben is lehet. Most már akárhol játszhat, akármit. A világ újra tele van lehetőségekkel.

gitar2

Ez az írás a Minerva Capitoliuma februári számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Ajtók

 

A lenolaj szaga az egész lépcsőházat elárasztotta. Tereza aggódott kicsit, hogy esetleg valaki majd szóvá teszi, de azért lendületesen kente a bejárati ajtót. Évente egyszer végigmázolta az ablakokat és a régi asztalt, úgy gondolta, hogy ezzel jót tesz a fának. Az ajtóhoz most nyúlt először, mert úgy látta, mintha kissé megkopott volna az évek alatt a fénye. Előtte áttörölgette, hátha csak a por miatt fakóbb, de miután teljesen megszáradt a vörösesbarnára festett felület, egyértelművé vált, hogy itt is be kell vetnie a sűrű, borostyánsárga színű csodakencét.

Az ajtónak egyébként is szépnek és impozánsnak kell lennie: ha vonzó a bejárat, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátai, sőt néha még a szomszédok is benéztek, ahogy a lenolaj szagát egy kis házi pékség illata váltotta fel. Tereza majdnem minden este sütött magának pár kis kiflit, kalácsot, mert nagyon szerette a friss, ropogós héjukat. Ilyenkor kiült a miniatűr erkélyére, és nézte a külvárosi fényeket, a távoli házakat a kis kertekkel. Valami hasonlóra vágyakozott ő is.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy kétszárnyú ajtót fest, és csorog az ecsetből a sűrű, sárga, enyvszerű festék, ahogy a vödörből mártogatja. Tisztán és élesen emlékezett a képre, mikor felébredt, és még hetekig vele maradt egy különös, melengető érzés.

***

Az ősz utolsó langymeleg napja volt, amikor Tereza végre nekilátott a kétszárnyú ajtó igazi festésének. Előtte már megtisztította, finoman lesmirglizte, átkente, lealapozta, és most jöhetett a tényleges festék, a halványsárga bézses árnyalatú sűrű folyadék, ami úgy csorgott le az ecsetjéről, akár a méz.

Újságpapírokat terített a padlóra és a kinti teraszra is, de őt magát nem védte semmi. Létra híján egy székre állt fel, hogy az ajtó tetejét is elérje. Kényelmetlen volt a lépegetés fel és le, mert a festékesvödröt nem tudta magasabbra tenni, de ez egyáltalán nem számított. Szinte fülig ért a szája boldogságában, ahogy nézte a ház fala mentén kúszó vadszőlőt és az előkertből a lépcsőre hajló futórózsa hajtásait.

Lassan elkészült. A karját egészen könyékig bepöttyözte a festék, és a nadrágjára is húzott véletlenül pár csíkot. Egy régi trikóját vágta szét még korábban törlőruhának, erre öntött most hígítót. Ahogy a kezét tisztogatta, elképzelte, milyen gyönyörű lesz a bejárat, ha a virágos dézsák is visszakerülnek a helyükre. Az őszi díszfüvek, a medvetalp, a gyöngyvessző, és az a pár tő szamóca, amit nemrég szabadított ki a kertben a gaz alól.

Ha majd teljesen kész lesz, sokan eljönnek hozzá. Egyszer pedig az is köztük lesz, akire vár.

Jöttek is a barátok, ő pedig sütötte újra a péksüteményeit. Esténként a teraszon ücsörögtek, és bámulták a csillagokat.

Egy éjjel azt álmodta, hogy egy íves, ablakos faajtót fest aranyló sárgásbarnára és valamilyen különös kékre, és mintha egy mondóka is hallatszott volna a közelből. Mikor felébredt, még emlékezett a festék mesebeli színére: habosliláskék. A mondókát azonban sehogy sem tudta felidézni.

***

A kerti kávézó már majdnem készen állt a nyitásra, Tereza az utolsó simításokat végezte az íves bejárati ajtón: néhány indát és levelet festett még a szélére. A festék a kéknek valamilyen józan árnyalata volt, de ezt a jelzőt másra szinte nem is lehetett ráhúzni. Amikor átvette a rétegelt lemezből kivágott betűket a fatelepen, és az esztergályos megkérdezte tőle, hogy vajon milyen szót fog kirakni belőlük, ő csak annyit felelt, hogy jöjjön el a kávézóba, és majd akkor meglátja. Azután pedig, mikor honlapot tervezett, és lefoglalta az üzlet nevét, rájött, hogy ez nem pont azt a célcsoportot vonzza majd, akikre eredetileg gondolt, de talán így még jobb lesz. Végül is gabonakávét szolgálnak fel, gyerekek is ihatják. Később pedig úgy látta, bár lehet, hogy tévedett, hogy még a hatósági ellenőrök is mosolyogtak rajta, mikor megszállták a kávézóját, és megszemlélték a cikóriás, zabpelyhes és kókuszreszelékes dobozokkal feltöltött kis raktárát, a magtejkészítő turmixgépét, a kis krómozott mosogatót, a kézmosót, a mellékhelyiségeket… Persze azután szigorú ábrázattal álltak a takarítási ütemterve és a kémiai biztonsági kockázatelemzése fölött, de végül nem találtak hibát semmiben. Most pedig festette a leveles indákat a zománckék festékkel, és dúdolta a mondókát, ami szerencsére mégis eszébe jutott: Cikória, manória, szekfű, gyömbér, gyanória…

Az aranybarnára festett betűk az ajtó fölött íveltek át, ott a hátteret festette kékre. Remélte, hogy másoknak is tetszeni fog, mert akkor sokan el fognak jönni. S egyszer talán az is, akire vár.

Ezután sokáig nem álmodott ajtókról. A Manória kávézó négy asztala közül valamelyiknél mindig ült valaki. Volt, hogy csak a barátai, de jöttek kisgyerekes anyukák is. Teltek az évek, pár kisgyereket látott is felnőni, mert havonta ellátogattak hozzá.

Amikor sok évvel később újra egy ajtóval álmodott, az már olyan hatalmas volt, hogy szinte az egész látóterét betöltötte. A szélein fehér és ezüst szikrák ragyogtak, és körülötte lágyan hullámzott a fény. Hiszen ezt az ajtót a csillagok tartják, azért ekkora! Vajon ezt hogyan fogja lefesteni? De mögötte biztosan ott lesz valaki, aki őt várja.

*

*

Ez az írás a Minerva Capitoliuma decemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Lombkorona sugárút

 

Csaknem húsz éve nem járt otthon, és abban sem volt biztos, hogy otthonának nevezheti a helyet, ahova most meg fog érkezni, de ez a szó követelt magának helyet a gondolataiban.

Egy nagy hátizsákja volt és egy kisebb táskája, nem fért bele minden, de csak ennyit bírt el. A kocsi persze elhozta volna az egész összedobozolt életét, de inkább majd apránként, a terv szerint, mert hozzá kell szoknia a változáshoz.

Vonattal érkezett, és a ház felé gyalogolt, ami valaha a szüleié volt. Több generáció is élt már ott, de mindig mindenki elköltözött, oda, ahol könnyebb volt az élet. Szétszéledtek, és új gyökereket eresztettek valahol máshol, gyerekeket neveltek, és azok is elindultak a maguk útján.

Szüleié talán negyven éve lett a régi ház. Csak apróságokat kellett rajta javítani, a falakat erősre és vastagra építették, s a hajdani mesteremberek is precíz munkát hagytak ott. A kert már több erőfeszítést igényelt, mert a kúszónövények szinte az egész területet behálózták, a gyümölcsfák megöregedtek, a rózsák elvadultak – ő is valami ilyesmire számíthat most.

A szülei húsz évig éltek boldogan a házban, de azután megváltozott valami, és elmentek oda, ahol könnyebb, utolérte őket is ez a családi tradíció. Ő pedig másfelé indult, sokkal messzebbre, a határokon is túlra, de nem eresztett gyökereket, csak vándorolt.

Nem tudta, mi mozdulhatott meg a szívében, hogy ennyi idő után visszavágyjon. De egyszerű volt megtervezni a jövőt, azután pedig néhány e-mail és fax elküldése után övé is lett a ház.

A vasútállomás épülete nem volt ismerős, átépítették és más színűre festették azóta, de a hazavezető útra automatikusan rávitték lábai. De azután meg is torpant. Fel volt túrva a járda, a kocsikat is elterelték, arra nem mehetett. Tanácstalanul nézelődött. Mehetne egy párhuzamos utcán, de emlékezett, hogy azok nem szabályosan haladnak, van, amelyik egy félfordulatot leírva csatlakozik egy másikhoz.

Felnézett az égre, és elindult toronyiránt. Térképet nem hozott, és kérdezősködni sem akart még. Egyszer úgyis megérkezik, nem olyan nagy ez a város. Gyalogolt elszántan, hol jobbra, hol balra, hogy tartsa az irányt, úgy érezte, közeledik és távolodik is egyszerre.

Bár racionális döntést hozott, mikor elhatározta, hogy itt telepszik le, és évekre előre megtervezett mindent, nehogy tovább kelljen állnia valami miatt, mint eddig mindenkinek a családból, mégis vágyott egy aprócska jelre, valami külső, független megerősítésre, hogy jó utat választott. Ezek az útakadályok pedig mintha épp azt sugallanák, hogy mégsem.

De mielőtt hatalmába kerítette volna valamilyen bizonytalan szomorúság, vöröses arany ragyogás villant az egyik sarkon túl. Rögtön arra fordult. A hazavezető út akár erre is kanyarodhat, de ha mégsem, legfeljebb betudja egy kis kitérőnek.

Az út fölé karcsú fák lombkoronája hajolt be mindkét oldalról, és bár nem sok levelet hagyott meg a közelgő tél, még az izzó parázsszín és a borostyánsárga volt az uralkodó árnyalat az utca teljes hosszában.

Ő pedig csak nézte, hogy a Nap eléri delelőjét, és ragyog minden. Nem emlékezett erre a fasorra, pedig járnia kellett erre régen, ez egészen biztos.

Azután elmosolyodott. Hát persze! A fákat épp azelőtt ültették, hogy elköltöztek volna. Akkor még csak kis surjángok voltak, most pedig magas, erős törzsű fák fogadják.

Igen, a Lombkorona sugárút fogadta őt. Most már tudta, hogy hazaérkezett.

Ez az írás a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg először.

Ezen a linken a korábbi számokhoz is hozzá lehet jutni:

http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

 

A dongó dala

 

Mályvarózsán ült a dongó,
Figyelte a számos, dongó
Szárnyas lényt és dongolkodott.
Jobban mondva: gondolkodott.

Ha két szárnya van, neve légy,
Dongó, darázs, ha szárnya négy.
S ha valakinek három van,
Arra mit mond a rendszertan?

Nem tudta a szegény jószág,
Nem minden szívbe jut jóság,
Három szárny csak egyként lehet:
Kitépik a negyediket.

Dongónk is csak három szárnnyal
Él, de szíve-lelke szárnyal:
Nektárjából beborozva
Mályvarózsát megporozza.

(2010-ben Dalocska egy dongóhoz címmel már publikus volt ez a kis gyerekvers a Poet.hu-n, akkoriban a The fool néven írogattam.)

A fa

 

Vang Jüan gyűlölte a vizet. Már hónapokkal az esős évszak beállta előtt dühöngött, s csak hetekkel a monszun elvonulása után hagyta abba a szitkozódást. De száraz időben is talált okot az elégedetlenségre. Rizs sohase termett elég, a banánültetvénye nem érte meg a belefektetett munkát, a felesége társaságát unta, a fiát élhetetlennek tartotta, semmi nem tudta jókedvre deríteni.
Nemtetszését gyakran közölte is a családjával; ilyenkor ők eltöprengtek, hogyan tehetnének a kedvére, de akárhogyan próbálkoztak, nem jártak sikerrel. Vang Jüan látta ezt is, de ahelyett, hogy erőfeszítésüket megbecsüléssel viszonozta volna, csak dohogott magában.
Pedig ő sem tudta, mi baja. Csak érezte, hogy másképp szeretne élni. Irigyelte minden szomszédját, minden ismerősét, még az ellenségeit is: azt hitte, hogy mind boldogabbak nála.

Egy napon fáért indult az erdőbe, hogy kijavíthassa a házuk megrongálódott cölöplábait. A nagy áradások miatt minden házat magasan a földfelszín fölé építettek, így mikor lezúdult a hegyekből a víz, itt védve voltak. Már mélyen bent jártak az erdőben, mikor egy szép, öreg fa előtt megállt, s elismerően nézegette vastag törzsét. Emelte is a fejszéjét, de a fia felkiáltott.
-Ezt ne!
Vang Jüan meglepődve nézett a fiára. Nem tudta mire vélni felindultságát. Talán sajnálja azt a fát? Ő inkább irigyelte. Hiszen a fa évszázadokig elél békességben, nyugalomban, nem éri bosszúság, sőt, a haláltól sem fél. Meglendítette a fejszét.
Ahogy a fa törzsét érte a fém, a saját derekába is belehasított a fájdalom. Felkiáltott, de nem hallotta a hangját. A fiáét viszont igen: őt szólította kétségbeesetten. Az oldalához kapott volna, de nem tudta megmozdítani a kezeit. Csak a fejét tudta nagy küszködések árán elfordítani egy kicsit. És akkor meglátta, hogy karjai a feje fölött a magasba nyúlnak, elágaznak és levelek nőnek rajtuk. A döbbenettől önkéntelenül hátralépett volna, de nem mozdultak a lábai sem. A földbe gyökereztek. Érezte, hogy átszövik a talajt. Ekkor kezdett el üvölteni tehetetlenségében.
A fia is bénult mozdulatlanságban állt előtte. Csak nézett, és lassan a fejét rázta. Végül mégis elindult visszafelé. Vang Jüan hiába kiáltozott neki, a fiú nem hallott semmit.
Egyedül maradt. Leszállt az est, körülötte susogtak a fák, és ő félt. Olyan gúzsba kötötték, amiből nem szabadulhat.
Amikor halálfélelme kicsit alábbhagyott, figyelni kezdte, mire képes új teste. De csak a nap áldó melegét érezte levelein s a föld hűvös – nedves göröngyeit a gyökerei között. Nyújtózkodott, és követte a szél mozgását. Mindig csak arra, amerre az áramlás visz. Észrevette, hogy jólesik a lélegzés.
Teltek a napok, lassan megbékélt. Néha beszélt a többi fához, s noha halk levélzúgásnál egyéb választ nem kapott tőlük, nem bánta.
Egy reggel arra eszmélt, hogy levelein sajgón verődnek vissza az esőcseppek. Meleg, párás nyár volt, megérkezett a monszun. Gyönyörűnek találta a vízfátyolozta látóhatárt. Sokáig esett. Megszívta magát a talaj, érezte a gyökerei között duzzadó földet.
Tompa fájdalom ragadta ki merengéséből. Megijedt, nem tudta, mi okozhatja. Amikor meglátta lehulló gallyait, megkönnyebbült – semmiség ez -, de azért megsiratta elvesztett leveleit.
Azután elmúlt az eső, elvonult az ár, s olyan lett minden, mint korábban volt.
Múltak az évek, és már nem tartotta számon őket. Élvezte a lét minden örömét, s boldogan nyújtózott egyre magasabbra és egyre mélyebbre. Lombkoronája fölött és gyökérrendszere alatt még világok vannak, amiket egyszer meg fog ismerni.

Egy napon, mikor szinte már nem is gondolt régi életére, újra emberi hangokat hallott. Ketten közeledtek felé, végül megálltak előtte.
-Ez talán jó is lesz. Ugye, apa?
A halálfélelem ugyanúgy belémarkolt, mint azon az évekkel korábbi napon. Hiába értett már sok törvényt, még nem állt készen. Megint olyan esendőnek érezte magát, mint amikor először fogta körül a háncsburkolat. Sírt.
-Nem. Nézd csak, korhadt.
Az első szónál fellélegzett, de csak egy pillanatig tartott a megkönnyebbülés. Hiába kímélik meg az életét, csupán haladékot kapott. Ráeszmélt, hogy egy ideje már érezte is a gombákat a testében. Elszörnyedt a sorstól, mely ott lapult valahol egy bizonytalan, jövőbeli időponton. Reszketett és nyüszített a félelemtől.
Mintegy látomásként – megjelent előtte a jövő. Látta, hogy lezuhan a földre, látta, hogy megroppan a dereka. Nem embernek látta magát, de nem is fának. Látta, hogy üregében állatok lelnek búvóhelyre, a gomba tovább nő rajta, végül elporlik a teste, s a földé lesz.
Még mindig didergett a lelke, de már kezdte érteni a sors nagyszerűségét. Hiszen élet fog nőni rajta, növények bújnak ki ott, hol az ő teste élt valamikor. Mégsem olyan rossz ez – vélekedett.
Azután teltek a napok, hónapok, évek, testét már átjárta a gomba szövedéke, fuldokolt és reszketett, de tudta, hogy elmúlik ez is. Amikor pedig érezte, hogy meghal, és kezd feloldódni a végtelenségben, újra fellobbant a gyertya. Újra érezte a kezeit és a lábait, megvolt minden, mi valaha testének része volt. Egy ideig nem tudta, hogyan kell használni őket, azután elindult hazafelé.
A régi ház még ott állt a helyén. De már az unokái is nagyapák voltak. Mikor meglátták, elébe siettek, mintha tudták volna, ki is ő. Ottmaradt velük. A nevét már elfelejtette, de nem is volt szüksége rá: ő volt az Öreg. Egy napon onnan is elköltözött. Talán fa lett újra, gondolták dédunokái, s tudták, hogy nem kell meggyászolniuk.

Októberi mese

 

Az előző napi kiadós eső úgy átitatta a földet, hogy szinte lekvárszerű lett, a fiú mégis kiment gyújtóst gyűjteni. Volt egy nagy gumicsizmája, így attól nem kellett tartania, hogy sáros lesz, azon viszont bosszankodott, hogy száraz gallyakat nemigen fog találni.
Korábban kellett volna összeszedegetni a lemetszett ágakat, de tavasszal csak otthagyott mindent a fák alatt a földön. Nyáron is tervezte, hogy majd felaprózza őket és papírdobozokba rakja, de vagy más dolga akadt, vagy pedig az idő volt túl forró. Most pedig már ősz van, fűteni kell, és csak egy-egy napra marad abba az eső.
Édesanyja kis rózsaszín metszőollója régi ismerősként simult a kezébe. Volt valahol egy csupa fém, rideg-steril szerszám is, erősebb és nagyobb, de a rózsaszínű kényelmesebb, kedvesebb, és a kis gallyakhoz éppen elég.

A levegő inkább vízgőzből állt, mint oxigénből, a nyáron kóróvá száradt paradicsomok most vadul burjánzó dzsungelt alkottak a kert műveltebb részén. A földre hullott gyümölcsök többsége már eljutott a rothadás késői fázisába, a muslincák hada részegen tobzódott a lakoma fölött. Az émelyítően édes, erjedt szagba a korhadó fák kesernyés kipárolgása és a paradicsomhajtások tömény zöld illatorgiája keveredett. A fiút bántotta, hogy minden igyekezete ellenére a kert alig adott valamit az asztalukra. De a párás fátyolba burkolózó világot mégis csodálta, úgy érezte, Indiában van monszun idején.
Persze soha nem járt még ott. Épp csak annyi pénzük volt, hogy megéljenek belőle, utazásra és egyéb mulatságokra sosem tellett. De azért ő mindig utazott. Képzeletében.
A metszőolló ütemesen csattogott: míg Indiában járt, megtelt a papírdoboz. Hihetetlennek tűnt, hogy száraz gallyak is kerültek bele, egy kisebb halmot elkerült az eső a bodza sűrű lombja alatt. Az átnedvesedett ágak pedig recsegőn, roppanva törtek, ezek is gyorsan meg fognak bent száradni.

A szomszédban gazdag emberek laktak. Legalábbis ezt lehetett gondolni róluk, mert palotának is beillő házuk és két új kocsijuk volt, és havonta legalább egyszer kerti partit rendeztek. A két telket elválasztó sűrű fás-bokros sávon átszűrődő hangok tanúsága szerint télen is. Épp csak látásból ismerték egymást, a zöld határ mintha két földrészt választott volna el, de a zenei ízlésük hasonlított egymásra.
A fiú a gallyak szedegetése közben annyira közel került hozzájuk, hogy véletlenül elcsípett pár szót. „Ha nem lennénk ilyen szegények, kicserélhetnénk a …”
A metszőolló elhallgatott, s a fiú csak állt tátott szájjal. Szóval szegénynek érzik magukat? Akik mesebeli uralkodók leszármazottai voltak képzeletében? Ő pedig épp most járt Indiában. Hálásan és boldogan iramodott vissza a házuk felé.