Vigyázz a zöld madárra

 

A nagy ház a szomszédban gyakran üresen állt. Édesanyám viselt rá gondot, ha távol járt a gazdája. Sorra kinyitogatta, majd becsukta az ablakokat, port törölt, virágot locsolt, és némi madáreleséget szórt ki.

Egy napon én is elkísértem, pedig megfogadtam, hogy soha be nem teszem a lábam abba a házba, melyet a hajdani portánkra épített egy volt barátunk.

Alig pár lépést kellett tenni, a ház a néhai gyümölcsfák helyén állt, közvetlenül az építkezés előtt vágták ki őket. Szép, egészséges, szabadon növő fák voltak, édesapám soha nem metszette egyiket sem, mondván, természetes lombozattal szépek ők, és hoznak bőséges termést így is, csak győzzük megenni. Igaza lett, kilószámra ettük a ranettet, a kajszit, a vajkörtét… – tavalyelőttig. Egyetlen fa menekült meg, egy karcsú kis törpe mandula, de az tőlünk már nem látszott.

A ház jobban nézett ki belülről, mint képzeltem, de azért elég távol állt tőlem a stílusa. A padlót mindenhol vörösesbarna járólap fedte, talán dél-olaszországi teraszokra gondolt a szomszéd, amikor kiválasztotta. A hatást fokozták a fa és kovácsoltvas összhangjából álló bútorok, a nádfonatos térelválasztók, a nagy fadézsákban nevelt leanderek. Az előszobából lehetett kijutni a belső udvarra, tökéletes hatszögű szimmetriája közepén ott állt a kis mandulafa, belekomponálva a térbe, mintegy kiindulópontként a ház szerkesztéséhez, amolyan Odüsszeusz utánérzésként.

Gyorsan körbeszaladtam a házat, azután visszatértem az előszobába, mert vonzott a hintaszék, amit az első pillanatban felfedeztem. Nagy lendülettel ültem bele, csaknem hanyatt zuhantam. Ekkor egy zöld színű kismadár röppent föl mellettem az ülőrúdjára. Olyan különös koreográfiát mutatott be, hogy biztosra vettem, nem igazi, ő sem. Merthogy nem volt egyedül, több kis apróság mozgolódott lent a padlón. Némelyek ugrándoztak, mások szárnyaikkal verdestek, nagyon ügyesen megkomponált játékok voltak, talán napelemmel működhettek, mert csak úgy dőlt be a fény. A zöld kismadár igazgatta a tollát, csicsergett, gyanús volt nagyon, de nem tudhattam biztosan.

Édesanyám megkért, hogy ha nem esik nehezemre, töröljem le a port az ajtók tetejéről. Én könnyedén elérem, neki fel kellene állnia valamire. Nehezen szakadtam el a madarak látványától, de fogtam a törlőrongyot, és mentem.

Azután törölgettem az ajtókat, jártam szobáról szobára, megcsodáltam a legószerűen összeállítható szekrényeket, az absztrakt mintás, intarziás asztalokat, a sok, különböző magasságú kanapét, a fürdőszoba vizes-zöld színvilágát…

És ott, a fürdőszobában ismét lecövekeltem. A közepén egy kis tó csillogott, szélén valami sásszerű növényzet. A sás műanyagból volt, de azt nem gondoltam volna, hogy a tó vize is. Nyilván, hogy be ne poshadjon. Körülötte aprócska játékállatok kaszinóztak. Micsoda passziót talált magának a szomszéd! Láttam egy kis szőrgombócot, az csak billegni tudott, de a többiek madártestű csipegetőgépek voltak. Az eleséget, amit édesanyám szórt ki még korábban, természetesen ott hagyták a földön.

A tó felszínéről egyszer csak kiugrott elém egy béka. Ijedtemben nekiestem a törülközőtartó rudaknak, s mivel engem nem tartottak meg, a fürdőkádba is belevertem a fejem. A madárgépek természetesen meg sem rezzentek.

Miközben fejemet és lehorzsolt könyökömet dajkáltam, berepült a kis zöldi. Egyenesen a kiszórt magok közepén landolt, s az eleség gyorsan fogyni kezdett ütemes csőrkopogtatása nyomán. Szóval te tényleg élsz – szinte elsírtam magam megkönnyebbülésemben. De ekkor a béka visszaugrott a tó felszínére, pontosan oda, ahonnan elindult. Ismét elállt a szívverésem, de elég stabil pozícióban ültem a padlón, újabb baleset kizárva. A gépecskék most is nyugodtan folytatták tevékenységüket, a kismadár se ijedt meg. Mióta élhet vajon a társaságukban?

Azután abbamaradt az össznépi táplálkozás, a gépmadarak és az egyetlen élő inni kezdtek. A nagy többségnek megfelelt a műtó ruganyos művize, de a kis zöldi most nem boldogult. Feje újra és újra visszapattant a gumifelületről. De újra és újra próbálkozott.

Én meg csak bámultam és bámultam, azután összeszedtem magam a padlóról. A kismadár is magához tér majd, és megtalálja a neki való vizet, mint ahogy eddig is.

Visszavánszorogtam az előszobába, hátha tudok még valamit segíteni, de édesanyám szólt, hogy közeledik a szomszéd. Pedig csak másnapra vártuk. Talán most ijedtem meg a legjobban. Még nem készültem fel a találkozásra. A szomszéd meg csak jött, és fogalmam sem volt, hogy mondjam meg neki, hogy magamhoz veszem a zöld madarát.